A japán marhakultuszt már az egész világon ismerik, én is ellátogattam legutóbb Kobéba emiatt, de most még annál is sokkal durvább élményeim voltak. Vagjúnyevltől a sushiig!

Tulajdonképpen ehhez nem is kellene semmit se hozzáfűzni...

Na jó, azért egy kicsit mégis. Kentaro Nakahara ennek a laza yakiniku (=grillezett hús) étteremnek a séfje. Tulajdonképpen nem csinál sokat: csak kiválasztja a legjobb marhát egy árverésen (hasonló a híres tonhalárveréshez a Tsukijin), feldarabolja (a kevésbé ízes részeket eladja egy másik étteremnek) és aztán felvagdossa. Egyszerűen hangzik, de persze a lényeg a részletekben van. 
A séf egyébként rettentő jó arc (Japánban egészen szigorú séfekbe is bele lehet futni, így ez nagy érték), ráadásul jól is beszél angolul, így - na meg a látványos akció miatt -  érdemes megpróbálni a pulthoz foglalni. Óriási élmény figyelni a mestert munka közben.

Nekünk ezúttal a különterem jutott, ami elvileg sokkal nagyobb megtiszteltetés, de azért szerintem a séfastalnál nincs érdekesebb... Szerencsére át lehetett menni oda is nézelődni.
Nakahara egyébként nem törődik a márkával, mindegy neki, hogy épp Kobe vagy más fajta a hús, a lényeg az íz. És mondjuk ez a vacsora olyan szenzációs volt, hogy nehéz is lenne kritizálni ezért a koncepcióért.

van egy kóstolómejüje is (omakase), nem egy rossz választás, de van pár tétel, amivel mindenképpen érdemes kiegészíteni azt, nagy hiba lenne kihagyni például a legendás marhanyelvet, ami három különböző darabban érkezik (a nyelv hegyétől az izmosabb aljáig), ízben és állagban is felejthetetlen élmény. (Ezt egyébként ajánlott már az asztalfoglaláskor előrendelni!)

A különböző húsrészekhez más és más ízesítés tartozik, a nyelvet például egy kis sóscitromba kell mártogatni a grillezés után, van, amihez wasabi (persze valódi) jön és van pár, ami már eleve elő van ízesítve, például marinálva. A grillezés az asztalokba süllyesztett kis faszenes grilleken történik, a legtöbb húst magunknak, de a vékonyabb szeletekhez jön segítség is, azoknak éppen csak pár másodperc kell, különben elvész az élvezeti érték nagyja.
Van még prá nagyon jó, a menün kívül rendelendő húsrész és étel, amit nagyon ajánlok: oyster blade, sirloin, vagjúsushi(!), vagy a szendvics, amiben egy vastagabb steakszelet van, mind lenyűgöző! 

A folytatás:

Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire jó kaja ez, meg kell kóstolni, mert nem hasonlít semmi máshoz. A korábbi japán túrámon megírt Kobe steak is szuper volt, de ehhez képest eltörpül még az is, ez a csúcs.
Ezen az estén egyébként külön óriási poén volt, hogy a szintén rettentő kedves és nagyon jó arc Zaiyu Hasegawa nevű séf is ott volt az étteremben (az 1 csillagos Jimbocho DEN az ő étterme, amiről külön írok majd), és beállt dolgozni is a kedvünkért: csinált egy zöldségalapú egytálételt a nagy hústúladagolás ellensúlyozására. Ez persze nem megrendelhető produkció, de egyáltalán nem esélytelen őt ott találni, ugyanis nagy haver a két séf.

A Sumibiyakiniku Nakahara kihagyhatatlan egy tokiói útból, kötelező program. Viszont érdemes megpróbálni nagyon előre foglalni, ugyanis a helyiek is nagyra értékelik a helyet, ezért állandóan tömve van!

Még komoly dolgok következnek a tokiói túrámon, érdemes élőben követni Instagramon!