Megy a gasztroblogger Miskolcra olasz kaját enni. Ez akár még egy egész jó vicc kezdőmondata is lehetne, aztán a valóság felülírta az egészet, és csattanó helyett egy kiváló olasz lakoma kerekedett belőle.

Északkelet-Magyarországról senki se gondolta volna, hogy épp a mediterrán étrend nagykövetévé válik majd. Pedig ez a helyzet, az encsi kedvenc után egy újabb erős versenyző jelentkezett be a versenybe. Ami persze egy barátságos verseny, hiszen a versengéssel épp a vendég jár a legjobban, így nagy örömmel szurkolunk mindenkinek, aki jót akar csinálni. A Miskolc melletti Avalon Ristorante pedig nagyon jót akar csinálni. Már maga a környezet is elég meglepő, egy hatalmas, 6 hektáros park része, amiben (luxus)hotel, nagyon nívós rönkházak, wellness-részleg, rendezvényközpont, gokartpálya, na meg (pingpongasztalos lábteniszasztalok [lábpingpong?]) vannak, ráadásul az egész szuperjól illeszkedik a Tapolcafürdő környéki tájba, és úgy néz ki, hogy az ember elkezdi nézegetni a GPS-t, hogy nem tévedt-e véletlenül pár határral nyugatabbra. Simán vissza kell majd menni ide pár napra később, de most az olasz étterem miatt érkeztem, ami már ránézésre is elég csábító. Kívülről hozza a park többi részének színvonalát, belülről pedig tele van a legkiválóbb Tom Dixon kiegészítőkkel, amik már önmagukban is fel tudnának dobni egy enteriőrt, de itt stimmel minden más is. (Na jó, egy dolog nem tetszik, a betonfelületeket szerintem üresen kellett volna hagyni, a kis olaszos hangulatú rajzocskák nélkül, de mondjuk azok szerencsére elég halványak.) Mutatom is a belsőt, külön kiemelném, hogy borzasztóan kényelmesek a székek, fotelek, nem öncélú a dizájn!

Továbbra sem belsőépítészetről szól viszont a blog (de azért az étkezési élménybe egy ilyen helyen nagyon alaposan beletartozik az épített és a természetes környezet), szóval rá is térek az ételekre, amik miatt P. Attila visszasírhatja a szülővárosát. (Az már más kérdés, hogy a szülővárosa visszasírja-e őt...)

Indításnak kértünk egy vegyes ízelítőt az antipastiból, gyakorlatilag mindenből, ami csak az étlapon van, a nyers tonhaltól (tálaláskor kiváló ligúr olívaolajjal és Maldon sóval megkínálva) a különböző felvágottakon át a bivalymozzarelláig és csirkemájpástétomig. Meg persze egy komoly Bianca, azaz fehér pizzát kenyér helyett, rajta csak olívaolaj, rozmaring és fokhagyma. Már itt sikerült teleenni magunkat, de a szakmai elhivatottság nem enged önsajnálatot, meg kellett kóstolni a pastákat és a főételeket is.

A tészták túlnyomó többségét egy helyi, borsodi 'mamma' készíti kézzel, ezt már Bajusz Gergelytől tudjuk meg, aki - sok évnyi olaszországi élet, és némi budapesti kitérő után hazatért Miskolcra és arról gondoskodik, hogy minden rendben menjen, na meg megfelelően autentikusak legyenek az ételek is.

A trió balról jobbra: borjúval töltött ravioli Boscaiola, azaz erdész módra (sonkával, gombával, tejszínnel, zöldborsóval), spaghetti all'Amatriciana (flambírozva, lásd lent!), tagliatelle al ragú (azaz Bolognese, bolognai szélesmetélt):

És egy kis videó a sajtban flambírozásról, konyak a folyadék, Grana Padano a sajt (az Amatricianához Pecorino Romano járna, de az kicsit nehezen hozzáférhető ekkorában, ahogy azt korrekt módon jelzik is):

Aztán a folytatás, mégse lehet abbahagyni a primiknél:

Préselt oldalas sült fokhagymakrémmel (a napi ajánlatból), Bistecca alla Fiorentina, azaz T-bone szték firenzei módra, hozzá kecskesajtos-fokhagymás spenót, sült krumpli (valódi, nem mirelit krumpliból!), tengeri süllő filé (branzino), hozzá kukoricakrém, saláta, grillzöldségek.

És akkor azért a desszertekbe is belenéztünk, főleg a klasszikus vonalnál maradva itt is:

Profiterol, csokiláva és tiramisu. Tradícionális, kellően egyszerű és nagyszerűen kiegyensúlyozott, nem túl édesre hangolt desszertek egytől-egyig! (A panna cottát majd legközelebb kell megkóstolni...)

Boldog helyszíne ez falatozásnak, tökéletes illusztráció volt hozzá hazafelé az ég az M3 fölött.

További infók, teljes étlap a weboldalon, vagy a Facebook-oldalon.