Ilyen volt a világ 50 legjobb éttermének díjátadója és az after party az Eleven Madison Parkban pár centiről.
Sok dolgot el lehet vitatni a World's 50 Best listától, de azt nem, hogy óriási a hatása. Az ugyanis az étteremfoglalásokban pillanatok alatt lemérhető, aki pedig jól végez ezen a listán, oda azonnal rémálommá, vagy akár lehetetlenné válik a foglalás. De megmutatom, milyen volt maga az esemény, na és persze az after party, ahol sorozatban szakadtak szét a bőrkanapék a tűsarkaktól és lett ragacsos minden zakó a pezsgőfürdőtől. Az enyém is.
A listát - helytelenül - még mindig szokták San Pellegrino listaként is emlegetni, pedig már nem névadó szponzor az ásványvizes cég. A hivatalos név a Világ 50 legjobb étterme (The World's 50 Best Restaurants), ami persze valójában egyből 100, hiszen van egy futottak még mezőny is, persze az 51-100. helyekig is nagyon nagy nevekkel. Köztük sincs sajnos magyar, de azért elég komoly lobbitevékenységet folytatok, hogy a jövőben ez megváltozzon. A szavazás menetéről, mint zsűritag, és a rendszer hibáiról és előnyeiről is írok szívesen, de előbb arról, hogy hogy is zajlott a díjátadó a New York-i Ciprianiban 13-án, és főleg mi történt utána, a 3 Michelin-csillagos Eleven Madison Parkban, ahova a lista harmadik helyezettje, a 'házigazda' Daniel Humm séf meghívta a díszes társaság egy részét, köztük persze a Világevőt, na meg a legnagyobb séfeket.
Itt látszik a saját élő tudósításom, közvetlenül az akció közepéből, ugyanis elég jól sikerült helyezkedni. A hivatalos videó, kb 1 perctől kicsit túl jól pozicionáltam magam, így állandóan belógok a képbe :)
Az eredmény gondolom nagyjából ismert, de azért a 11-es élboly még egyszer:
1. Osteria Francescana
2. El Celler De Can Roca
3. Eleven Madison Park (New York City, USA) - Hamarosan jön a beszámoló!
4. Central (Lima, Peru) - itt jártam már, de csak ennyit sikerült belőle megírni.
5. Noma (Koppenhága, Dánia) - itt voltam tavaly háromszor is, idén pedig az ausztrál pop-upjukban, az is jön még.
6. Mirazur (Menton, Franciaország) - ez valamiért kimaradt eddig.
7. Mugaritz (San Sebastian, Spanyolország, vagy más olvasatban Donostia, Baszkföld) - itt is voltam, de csak ennyit sikerült.
8. Narisawa (Tokió, Japán) - voltam, jön majd beszámoló
9. Steirereck (Bécs, Ausztria) - voltam párszor, megírni még nem sikerült.
10. Asador Etxebarri (Axpe, Spanyolország (Baszkföld)) - ezt sikerült rendesen megírni.
11. D.O.M. (Sao Paulo, Brazília) - ide megyek július végén.
A legjobb cukrászséf: Pierre Hermé - vele interjúztam is
Életműdíj: Alain Passard - jártam a privát birtokán egy különleges bulin, ahol ő főzött nekünk a frissen szedett terményekből, jön majd beszámoló.
Akire érdemes figyelni: Zaiyu Hasegawa - itt van a részletes beszámolóm az étterméről.
És akkor következzen a győztes, Massimo Bottura, akinek a legfőbb mondanivalója utána az volt:
"A legfontosabb alapanyag a kultúra." Ezen kívül persze elég sokat beszélt a meghatódottságáról is, de nagyon szimpatikusan leginkább arra használta ki a figyelmet, hogy a jótékonysági projektjét, a Food for Soult népszerűsítse, aminek keretében Bologna és más olasz városok után az Olimpia ideje alatt Rióban is gondoskodnak rengeteg rászoruló étellel való ellátásáról.
Kicsit később viszont már az ünneplésé volt a főszerep, a Cipriani 11-ig volt csak az esemény helyszíne, utána a kiválasztottak átmentek bulizni és ünnepelni Daniel Humm, az Eleven Madison Park séfjének meghívására az elegáns, 3 Michelin-csillagos étterembe. Ami azért elég merész húzás volt, hiszena hangulat kezdett eléggé a tetőfokára hágni, és ezt a helyszínen sem igyekeztek csillapítani, sőt. Zenéről is gondoskodtak, Questlove (The Roots) volt a DJ, volt természetesen pezsgő minden mennyiségben és koktélok is. Na meg egy fotósarok, ahol mindenki kedvére hülyét csinálhatott magából, én is éltem a lehetőséggel persze.
Nappal egyébként ilyen a hely:
Maga a buli elég különleges volt, nem olyan gyakori, hogy 3 Michelin-csillagos séfek bőrkanapéra felállva táncolgasson, köztük olyan nevek, mint Alain Ducasse, Daniel Boulud, Daniel Humm, Massimo Bottura és persze még sokan mások. Meg is lett a dolog hatása, voltam két nappal később vacsorázni az EMP-ben, ahol mesélték a felszolgálók, hogy a takarító brigád ugyan tökéletes munkát végzett másnapra, de volt pár ülőbútor, amiket SOS kárpitoshoz kellett vinni, mert alaposan kilyukasztgatták a tűsarkú cipők (nem a felsorolt séfeké).
Ő itt Daniel Guisti, a New York-i menzák megreformálását célként kitűző séf (és Malcolm Livingstone, a Noma cukrászséfje, na meg én), akinek gratuláltam a projektjéhez ismeretlenül, mire gyakorlatilag tökéletes kiejtéssel megmondta a nevemet, és hogy 'cool guy' vagyok, ezek után nem volt más választásom, mint megpróbálni NYC-stílusban szelfizni, ennyit sikerült megvalósítani ebből.
A lényeg viszont a videóban látszik, amit az EMP konyhájában készítettem, ahova épp röviddel Massimo Bottura előtt érkeztem meg. Ez nem teljesen bizonyult szerencsésnek, legalábbis a zakóm számára, ami legalább 1-2 pohárnyi kiváló champagne-ban részesült. Másrészt viszont nyilván felejthetetlen élmény:
A Világevő AirFrance-szal utazott New Yorkba.
