Van egy 8 személyes étterem Tokióban, ahova nem költői túlzással lehetetlen foglalni, hanem tényleg: ugyanis csakis tagok foglalhatnak, ők is maximum havonta egy alkalomra. A tagság pedig kihalásos alapon öröklődik.
Fotó: independent
Nincs weboldal, nincs emailcím, a telefonszám is titkos. Japánban sok helyen tud segíteni egy-egy luxushotelben a concierge a foglalásokban, itt az ő tudományuk is csődöt mond. Ez ugyanis egy zárt klub, 'ichigen-san okotowari' azaz szigorúan csak meghívásos alapon működik, nem lehet bekerülni, csak kihalásos alapon. És persze csak japánoknak, ez már csak magától értetődő.
Az egyetlen módja a bejutásnak, ha egy klubtag magával visz. Az működik. Kivéve, ha nem vagy japán, mert akkor az sem működik.
Van egy halom nehezen foglalható asztal a világban, sok étteremről állítják, hogy lehetetlen bejutni. Ez általában tényleg igaz is, kivéve, ha a Mibuval hasonlítjuk össze ezeket. Borzasztóan nehéz például asztalhoz jutni a koppenhágai Nomában, próbálkoztam is egy ideig, aztán tavaly már nagyon belejöttem. Tokióban is van pár keményebb menet, például a Sukiyabashi Jiro, vagy még inkább a Sushi Saito olyan helyek, ahova már csak az extrém limitált férőhely miatt is nagyon nehéz bejutni. De sikerült, megvan a helyem. Viszont a Mibu tényleg lehetetlen. Ennek legszebb bizonyítéka az, hogy hiába keresgélek a neten élménybeszámolókat, értékeléseket, teszteket, az étteremnek szinte semmi nyoma a digitális térben. Nincs Michelin-csillagjuk sem, honnan is lenne, ha nem jutnak be a tesztelők sem? És nem szerepel a San Pellegrino 50-es listáján sem, nincs, aki szavazzon rá. A világ két legmenőbb séfje, Ferran Adriá és René Redzepi említik csak, mint életük meghatározó élményét. Illetve szerepel egy nagyon jó könyvben, Michael Booth Sushi&Beyond című kifejezetten informatív és szórakoztató művében a japán gasztrokultúráról, akit - óriási szerencséjére - bevitt egy interjúalanya, akinek épp akkorra volt foglalása. Ez volt 7 éve, azóta senki. Ha rákeresünk a Jiróra, Nomára, Saitóra, akkor ehhez képest százával sorakoznak a beszámolók...
Ja és amikor megkérdeztem Redzepit, hogy mi volt a legnagyobb élménye Tokióban, mi az, amit semmiképp nem szabad kihagyni, akkor a Mibut említette.
Na ide próbálok most éppen bejutni, a teljes reménytelenségből felküzdöttem magam az utóbbi hetekben odáig, hogy mondjuk 5 százaléknyi sansz van rá, hogy összejön valahogy. De teljesen biztos az utolsó pillanatig sem lesz, mert a házaspár (az idős séf és a felesége) meglehetősen szigorú, azaz még az utolsó pillanatban is kiderülhet, hogy mégis inkább úgy vélik, hogy nem nézek ki eléggé japánnak ahhoz, hogy ott ehessek. De itt még nem tartunk, bárcsak itt tartanánk. Egyelőre az a helyzet, van egy halvány, pislákoló reménysugár. Megírom.
Holnap indul a túra, blogolni kevesebb időm lesz, de Instagramra posztolok rendszeresen, és Facebookra is! Érdemes csatlakozni.
