Tavaly majdnem napra pontosan ugyanekkor teljesítettem életem első maratonját, fantasztikus volt, de idén mégis egészen más: minden kilométer számít, már nem csak magamért futom a következőt. (Persze azért kajáról is lesz szó legközelebb, például a kötelező nyers heringről...)
Közben a 'már csak 2 nap' a fenti képről 1-re váltott, mindjárt indulok egy kis átmozgató 5-6 kilométeres futásra, az utolsó mozgás a holnap reggeli rajt előtt. Leszámítva persze a mai Rijksmuseum-látogatást és hasonlókat, azért túl jó város ez ahhoz, hogy csak rápihenjek a futásra. Amiről már korábban megírtam, hogy hogy is kezdődött és miért lett a világevés kiegészítő sportága, aztán a tavalyi sikeres maratonomról, amit a BMW Média Maraton segítségével tudtam vállalni, meg is írtam a részletes beszámolót a futóblogra, benne sok motiváló gondolattal és érdekességgel. Óriási élvezet volt, idén is remélem, hogy az lesz, de van egy sokkal fontosabb szempont is.
Így kiszőrösödtem a frankfurti maraton alatt:
Frankfurtban még csak saját szórakozásra futottam, a kihívás volt a lényeg, hogy meg tudom-e csinálni. Idén is van kihívás, csak jelentősen változott a fókusz. Ugyanis közben alaposabban megismertem egy fantasztikus alapítvány munkáját, akik nem tűztek ki óriási célokat maguk elé, nem fogják elhozni a világbékét sem. Csak segítenek sportolni néhány embernek. Viszont az nagyon nem mindegy, hogy kinek. Olyanoknak, akiknek amúgy a hétköznapokon is problémás, veszélyes, leküzdendő akadály a mozgás, eszükbe sem juthatna, hogy örömükben mozogjanak, így is általában erősen leterhelik a környezetüket, a családjukat azzal, hogy a feltétlenül szükséges helyekre eljussanak.
Gondolkoztam már korábban is sokat ezen a témán, van pár kerekesszékes ismerősöm, és mindig arra jutottam, hogy ha én ülnék egy ilyen székben, akkor leginkább nem a napi érvényesülés lenne a gond (bár nyilván rettenetesen nehéz), hanem az zavarna a legjobban, ha átalakulna az életem életeben maradásra. Azaz nem lenne lehetőség játékra, hülyülésre, sportra, bármi "haszontalanra". Az lenne a legszörnyűbb, ha mindenki sajnálna vagy a problémáimat segítene megoldani, és soha senki nem tekintene csak simán egy csávónak, aki szintén akar hülyeségeket csinálni, sportolni, mozogni, suhanni. Élvezni az életet. A Suhanj! pedig pont ebben segít.
Az alapítvány vezetőjének a gondolataiból talán sokkal értelmesebben kiderül, hogy miről is szól ez az egész. Nagyon ajánlom végigolvasásra.
Ezek után nem volt kérdés, hogy én meg megpróbálok nekik segíteni ebben, egyelőre adománygyűjtő futóként. Az a feladatom, hogy támoatókat gyűjtsek, akik örökbe fogadják egy-egy kilométeremet, ezzel az alapítvány munkáját támogatják. Kevesebb, mint 24 óra van hátra és még nem sikerült a célkitűzésemet, elérni, ha - akár csak 2-3 ezer forinttal is van lehetőséged beszállni, itt most megteheted. (bankkártya is, átutalás is van)
Ez eddig a legerősebb, gyakorlatilag visszautasíthatatlan próbálkozásom:
Akit az eddigiek nem győztek volna meg, lehetek keményebb is:
Ez a kiskutya szenvedni fog, ha nem segítesz!
Köszönöm!
