A következő sorok kivételesen nem tőlem származnak, hanem Liktor Esztertől, és a most zajló Gourmet Fesztivál fontosságáról (is) szólnak, szerintem nagyon megéri elolvasni! Ma van a zárónap.
[Rengeteg fotó a kóstolt ételekről itt.] Innentől Eszteré a szó:

Évekkel ezelőtt magyarázta el nekem egy zenész barátom, miért iratkozott be – már felnőtt fejjel, munka mellett – másoddiplomát szerezni a Debreceni Egyetem konzervatóriumába, méghozzá úgy, hogy még csak nem is pályamódosításra készült: akkor is, azóta is hobbizenészként lép föl itt-ott, már ha föllép egyáltalán. Nem a karrierperspektíva érdekelte, és nem „a papír mindig jó”-típusú pragmatizmus motiválta, hanem – ahogy ő fogalmazott – a merítés. „A zene, az valahol magasan van, fölöttünk; én úgy képzelem el, mint egy forrást, amiből csorog alá a víz, de úgy, hogy a különböző szinteken el is oszlik. Legalulra már csak néhány csepp jut, ami épp hogy átnedvesíti a talajt. Szóval ahhoz, hogy a legbugyutább popsláger is – relatíve – hallgatható legyen, mármint hogy egyáltalán legyen dallama, ritmusa, ahhoz kell Bach meg kell Verdi.” (Kortárs zeneszerzőket is mondott persze, sőt könnyűzenészeket, akiket ő nagyon tisztel, és viszont képtelen voltam megjegyezni…) Neki tehát azért kellett, hogy rázúduljon mindaz, amit a műfaj színe-javának szokás nevezni, hogy legyen minek „leszivárogni”; hogy legyen, ami beépül, amiből saját lesz – legyen ez bármilyen kis része mindannak, amit majd meghallgat, megtanul a zenéből/ről ott, ahol annak a fellegvára van.

Banális ez az érvelés? Lehet, de én éreztem benne annyi alázatot, hogy elhatároztam: ezentúl ilyesmi választ fogok adni, ha megkérdezik (mint ahogy tőlem, bölcsésztől sokszor meg is kérdezték), miért tanul az ember irodalmat, jár színházba, figyeli lázasan a képzőművészeti trendek alakulását stb., legalábbis túl azon – tették hozzá a megengedőbbek – hogy mindez szép és jó. Nos, szerintem azért, mert ezek a maguk módján mind  tárházak, ahogyan az általam először két évvel ezelőtt meglátogatott Gourmet Fesztivál (akkor még Budai Gourmet) is annak bizonyult. Itt ugyanis elfogott az a megnyugtató érzés, hogy van minek leszivárogni a mindennapjainkba. Ezek a mindennapok – legnagyobb sajnálatomra  :) – persze kétségtelenül nem abból állnak, hogy végigjárjuk az itt kiállító éttermeket, viszont átmenthetünk egy-egy friss ötletet, egy általunk korábban nem használt alapanyagot, vagy egyszerűen csak azt a bizonyosságot, hogy lám-lám, fantasztikus dolgokat alkothat, aki valamibe – és legyen szó tényleg bármely szakterületről – beleteszi a szaktudása mellett a kíváncsiságát és a bátorságát.

Amilyen közhelyesnek hathat ez így leírva (legalábbis ha olyan olvassa, akinél korábbi Gourmetrészvétel nem idéz most elő aha-élményt), olyan sűrű történés maga a Fesztivál: impulzusdömping, ahol az ember ráadásul tényleg sodródhat az árral, nem fog beleszaladni megúszós megoldásokba, legyen szó kenyérről, olívaolajról, cserszegi fűszeresről vagy éppen tematikus (idén „gulyás” fedő-és összefoglaló névvel illetett) éttermi fogásokról. Ettől pedig – láss csodát – a látogatók fölszabadulnak. Sokan persze eleve ismerik egymást, eredendően szakmai rendezvényről lévén szó, de tapasztaltam, hogy az is tud szót váltani (és érteni) a beavatottakkal, aki főzni inkább szeret, mint tud, és aki még művelt borfogyasztónak is wannabe, nemhogy borásznak. Ha pedig a strandok közt bóklászás nem lenne elég, vagy éppen – mint vidékiként nekem – a fesztiválra kilátogatók egyre nagyobb száma mellett sincs elég ismerősünk, akibe belebotoljunk, mindig ücsöröghetünk a színpad (a gasztroszínpadra gondolok most, nem a zeneire) előtt, amely tavaly meg tavalyelőtt engem is lekötött (a Gourmet Fesztivál sokadik csodája), holott alapvetően nem érzem sajátomnak a pódiumfőzés szerencsétlenkedésmentes övezetét, pikk-pakk hatékonyságát. Itt viszont valahogy kényszeresség nélkül sikerült mind a meghívott séfeknek, vendégeknek, mind a műsorvezetőknek szórakoztatónak és szerethetőnek maradni, illetve tudálékos helyett inspiráló jelleggel mutatni be fűszereket, alapanyagokat, eljárásokat.

Pedig akár frusztrálhatná is az embert a fesztivált előzetesen hirdető online és nyomtatott felületeken – meg persze a helyszínen osztogatott programfüzetben - elképesztő gyakorisággal előforduló „minőségi” szó. Először persze bennem is fölmerült, illetve azóta többen kérdezték tőlem, hogy nem valami vállalhatatlanul drága, elitista rendezvényről van-e szó? Az árak persze más (értsd: magasabb) dimenzióban mozognak, mint az „átlag”. (Hogy az „átlag” pontosan mi is, meg hogy például a közétkeztetés mennyi hozzáadott értékkel kényezteti a fogyasztót, abba most nem mennék bele, mint ahogyan az „Otthon ezt negyedéből kihozom” típusú érvekre sem tudok mit mondani.) Itt azonban ezekért az árakért cserébe nem csupán – tényleg –  megkapjuk azt a terméket, aminek „minőségi” voltával a brosúra fenyeget, de valahogy ráérzünk egy nagyon fontos alapvetés igazságára is. Nevezetesen, hogy az „exkluzív” nem feltétlenül szitokszó, és elitistának lenni sem bűn önmagában. Elvégre a világ tulajdonképp annyival lesz jobb és élhetőbb hely, amekkora tudatossággal és magabiztossággal az ember, ha csak lehet, nemet mond a minőség (és most épp úgy gondolok emberi, mint anyagi természetű minőség, vagy éppen a kreatív potenciál) hiányára. 

Hogy egy kissé sommás, de talán nem igaztalan megállapítással zárjam (értsd: nagy szavak következek): azért kell Gourmet Fesztivál, amiért szimfonikus (vagy éppen underground) zene, szépirodalom és táncművészet: hogy ne maradjunk meg a dolgok felszínén.

[Fotók a Gourmet ételeiről itt.]