Nagyon utazhatnékom van már, szerencsére mér csak péntekig kell várnom, hogy meginduljak Párizs felé, ahol elég izgalmas terveim vannak, de addig is körülnéztem a régebbi fotóim között, ott akadtam rá a Luang Prabangban, Laoszban készült képeimre.
Mivel a világ egyik legszegényebb országa Laosz, érthető okokból nem a hedonzimusról szól ott az élet, az átlagemberek számára az étkezés egy adag rizs és némi halszósz bevitelét jelenti, gyakran az utóbbi nélkül. Ünnepnapokon is rizs a menü, csak akkor folyékony állapotban, Lao Lao néven isszák a rizspálinkát, aminek gyártása állami monopólium, de persze mindenki magának főzi inkább, ha teheti.
Amellett, hogy rettentő szegény az ország, még természeti kincsekben sem nagyon tud felmutatni sokat a szomszédaihoz képest, Délkelet-Ázsiában az egyetlen ország saját tengerpart nélkül, részben ez is az oka, hogy még gyarmatosítani sem igazán akarta senki sem. A franciák mutattak némi érdeklődést, de csak átmeneti ideig, ennek két eredménye lett: pár kilométernyi vasútvonal (mára a síndarabok általában kisebb szakadékok fölötti gyaloghidakká lényegültek át) és a bagett, ami megragadt, és nagyon finom szendvicseket készítenek belőle, például a híres éjszakai piacon is árulják lépten-nyomon.
Laosz az egy főre jutó legtöbb bombával is "dicsekedhet", összesen 260 millió bombát kaptak az amerikaiaktól, nagy részét nem is a második világháborúban, hanem a vietnamiaknak köszönhetően, akik szívesen vonultak vissza az itteni erdős területekre.
Luang-Prabang az - egyébként kommunista - Laosz vallási központja, egy félsziget a Mekong-folyóban, engem kifejezetten Szentendrére emlékeztetett, persze nem az építészete, inkább a hangulata miatt. Rengeteg templom, szentély és szerzetes, akik hajnalonta megindulnak alamizsnagyűjtő körútjukra, összegyűjtik az utcára kikészített ételadományokat.
Persze ezek is főleg rizsből állnak, ez már csak egy ilyen hely. Nem is maradt meg sok kulináris élményem ebből az országból, leszámítva egy fantasztikus, pálmalevélben, szabad tűzön sütött halat, de az egy másik történet, Done Det szigetén kaptam, ahol se elektromos áram, se egyéb civilizációs vívmányok nem nagyon voltak, videó is van róla, ha sikerül előkeríteni. Viszont az egész ország fantasztikusan autentikus, őrzi - a viszonylag kevés turistának és fejletlenségének köszönhetően - azt az igazi "ázsiait", amit egyre kevesebb helyen lehet ma már megtalálni, ahogy elözönlik a turisták a földrész nagyját. (legalábbis 2007-ben még őrizte...)
A fő táplálék tehát a ragacsos rizs, amit kis fonott gyékényedényben szolgálnak fel, mindenkinek sajátja van, abból lehet kézzel kis rizsgolyókat gyúrva belemártani a szószba, ha van egyáltalán hozzá.
Egy nagyon picit nagyobb "luxust" sikerült megtapasztalnom, amikor a szálláshelyemen a verandán egy keresztelő-ünnepségbe csöppentem, ahol természetesen engem is azonnal vendégül láttak némi édességre, kedves és szívélyes szertartás volt, de Laosz egészen biztosan nem az ínyenc turistáknál lesz a legnépszerűbb hely.
További fotóim Luang Prabangból:
