Meglepő módon nem valami furcsa alapanyaghoz kapcsolódik, pedig azokat is mindig megkóstolom, hanem a legfurcsább vendéglátóipari létesítményhez, ahol jártam.
A helyszín egy meg nem nevezett mexikói kisváros külvárosi része a Yucatán-félszigeten, az időpont fényes nappal, 2021. január 1., kora délutáni órák. Napsütés, 30 fok, csend, igazi szilveszter utáni hangulat.
A környékre eleve csak amiatt keveredtem, mert elvileg lett volna erre egy nagyon házias és jó kifőzde, ahol megebédelni terveztem. A hely zárva volt, így elkezdtem sétálgatni, hátha találok valami mást.
Rajtam kívül nem sok ember volt mozgásban, aki igen, éppen egy bokrot készült elszállítani a muzeális bogárhátúján.
Tulajdonképpen nem volt meglepő, hogy nincs sok sétálgató ember rajtam kívül.
Azt hiszem, nem ez volt a városka legromantikusabb része.
De azért akadtak műremekek is.
Ezek után egyszer csak meglehetősen hangos latinos tánczenére lettem figyelmes. Nem szeretem a műfajt, de ezúttal nem Gypsy Kings volt, hanem valami autentikus, helyi változat. És nem igazán sikerült rájönnöm, hogy miért és honnan szól.
A portál még nem győzött meg teljesen, sem a molinó felirata, miszerint kedves invitálnak, hogy megkóstoljam egész nap kapható remek ételeiket. Inkább az egész hely láttán érzett értetlenség, egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi ez. (Azóta sem.) És persze egy kicsit az éhség is.
A kicsit ócska lépcsőn felmenve még egy kicsit kevésbé volt érthető a koncepció: a - minden bizonnyal kiváló - enteriőrtervező vérvörös színnel gondolta bevonni az összes felületet. És ehhez piros műanyag asztalterítők kínálták a tökéletes harmóniát.
Az igen hangulatos kialakítás, és a beígért kiváló ételek ellenére elég szórványosan üldögéltek csak vendégek. Igaz, az ebédidő már elmúlt, a vacsorához még bőven korán volt, na és közben meglehetősen hangosan szólt a latinos gépzene. Kerestem egy asztalt az ablaknál és leültem. Pedig szívem szerint inkább közel maradtam volna a lejárathoz. De most már be kellett menni a közepébe, beszippantott a hely, na.
Azt azért sikerült viszonylag rövid idő után levenni, hogy vagy csupa törzsvendég jár ide, vagy része a vendéglátó koncepciónak, hogy a kistáskás pincérnők egyben táncpartnerek is (ezt sikerrel elkerültem, nem csak a tánctudásom miatt). Fotózni is csak nagyon óvatosan próbáltam, ami persze nem volt egyszerű, hiszen én voltam az egyetlen európai a helyen, meg szerintem a hely története során is, és ráadásul elég csábos pillantásokat is kaptam időnként. Higgadtan fogadtam őket.
Aztán - miután kiderült, hogy sört kötelező rendelni - rendeltem egy sört, és érkezett nemsokára egy új vendég a szomszéd asztalhoz. Őt egy kicsit még inkább rejtve fotóztam csak...
De legalább volt rajtam kívül más is, aki nem a csábos pincérnők miatt volt itt, ezt igen jó jelnek vettem. És reméltem, hogy nem feltételezi, hogy értem, amit telefonon beszél, na meg, hogy nem veszi észre, hogy lefotóztam.
Ha nem is volt frissen takarítva minden, de megérkezett a rendelésem, a sör.
Amit ezek szerint nyolcasával lehet csak kérni. Gondolom így fér be az árba a - szerencsére opcionális - tánc. Aztán megjött a ceviche.
Ami viszont fantasztikusan finom volt.
Ez volt a legnagyobb meglepetés, sose gondoltam volna, hogy egy ilyen bizarr helyen tényleg friss és finom ételt kapok. Ezután már csak az maradt, hogy gyorsan felhörpintsem az egyik sört a nyolcból, megegyem az utolsó falatokat és gyors fizetés után távozzak, mielőtt még a szomszéd asztalnál telefonáló úr befejezné a beszélgetést. Szóval igazi happy enddel zárult a látogatás, de nem lettem törzsvendég.
