A kínai konyha legendás "Buddha átugrik a falon"-levesét nem sok helyen lehet kóstolni, főleg nem Michelin-csillagos minőségben. Megmutatom, milyen.

A helyszín Tajpej egyik cseppet sem előkelő városrésze, azon belül is egy olyan portálú étterem, ahova egy kicsit félősebb/finnyásabb turista be se merne ülni, ha egyáltalán észrevenné, hogy egy étteremről van szó. Semmi nyoma kívülről annak, hogy itt világszínvonalon főznek, ráadásul olyan különlegességeket is, mint a kínai konyha egyik legkülönlegesebb ételét, a Buddha átugrik a falon levest.

Az étterem kívülről

Amit viszont csak akkor lehet megkóstolni, ha az ember:
1, sikeresen asztalt foglalt a mindössze hatasztalos étterembe,
2, és összeszedte a társaságot is hozzá (az asztalok ugyanis 10-12 fősek, na meg ez az étkezési stílus akkor jó, ha sokan vannak)
3, napokkal előre berendelte a levest, amit csak egy egész társaság számára készítenek, kisebb adagokban nem.

Ezek közül egyik sem különösebben egyszerű, ráadásul maga a foglalás eleve nagyon nehéz, mert a helyiek körében nagyon népszerű a hely, plusz kizárólag telefonon lehetséges, nincs se weboldal, se emailcím, és főleg nincs angoltudás. Így néz ki a foglalási könyv:

Épp egy telefonos foglalásnak keresnek helyet a falinpatárokban, ahol különböző rátűzésekkel, cetlikkel jelölik maguknak a foglalásokat, és persze az előrendelt ételeket. Mondjuk attól nem kell félniük, hogy egy hekker vagy szoftverhiba miatt omlik majd össze a rendszer....

Na ott mégiscsak akad egy asztal a kedves betelefonálónak.

Nekem óriási mázlim volt, mert egy nagyon kedves helyi foodie barátom már egy hónappal korábban bebiztosította a helyünket, összeszedett egy nem is akármilyen csapatot az ebédhez, és persze megrendelt mindent, amit itt érdemes enni, törzsvendég volt ő már bőven a Michelin-csillag tavaszi megszerzése előtt is. Idén debütált egyébként a piros kalauz Tajvanon, alaposan megszórták egyből Tajpejt: összesen 20 étterem került a csillagosok ligájába, ebből egynek jutott 3 is, kettőnek, pedig 2, azaz a további 17 egycsillagos egyike a Ming Fu. (Itt most linkelném a weboldalát, ha lenne neki...)

Miután kiderült, hogy már délelőtt megérkezem, a kedves foodie gyorsan kitalált még pár előprogramot is, nehogy éhezni kelljen ebédig, kedvenc utcai ételeiből kaptam egy komoly merítést, két nagyon egyszerű, nagyon autentikus és kiváló minőségű street food (nem a szó ma divatos jelentésére kell gondolni ennél a fogalomnál Ázsiában, hanem arra, hogy generációk óta az utcán dolgoznak-esznek) hely képében, mindkettőt nagyon ajánlom!

A-Jiao nevű kis büfé, ahol leginkább a ropogós sertés a fő specialitás, abból is a zsírosabb falatok, na meg hozzá még jó pár belsőség. Minden fantasztikus, tiszta, semmi bűz, egészen meglepően magas, éttermi szívonalon egy utcán működő kis egységtől! (weboldaluk persze nincs, de itt vannak a térképen, ez pedig az eredeti neve, ha taxisnak kéne mutatni, vagy más módon keresgélni: 阿角紅燒肉 劉美麗)

És fél perc sétányira egy piaci klasszikus, a borsos sertés, ami egy - az indiai tandoorhoz nagyon hasonló - kis kemencében sül. Ezt árulják rengeteg helyen Tajpejben is, máshol is, viszont az már ritkaság, hogy faszénnel van fűtve a kemence, illetve a minőség is szuper! Több generációs múltjuk van, most már a negyedik generáció veszi át éppen Daqiaotou-ban a több, mint 100 éves bizniszt, a kedves fiú nagymamája is ott üldögélt, hogy szükség esetén még segítsen a munkában. A kis szendvics titka egyébként az időzítés, csak frissen, forrón az igazi, ott azonnal kell megenni! (大橋頭胡椒餅, térkép)

Na és akkor ezek után megindultunk - gyakorlatilag teljesen jóllakva - a Ming Fuba, ahol egy egészen meglepően hatalmas és kiváló lakomában volt részem.

Ez gyakorlatilag a teljes vendégtér, a mi asztalunk kivételével

Pár tétel a kínálatból: (bal lent abalone, jobb lent tengeri uborka)

Az előételek: marinált karalábé, kagyló, szakurarákocskák

Ez pedig itt a legjobb wokos vadharaszt Tajpejben! Legalábbis a kísérőm állítása szerint, nekem meg - ugyan viszonylag szűk rálátásom van a szelíd és vad harasztok tajpeji kínálatára - nincs okom kételkedni a szavában. Az biztos, hogy nagyon jó ízű és izgalmas, kellemesen "izmos" állagú volt. (És nem zörgött.) Talán éppen erdei pajzsika? [sütött már valaki erdei pajzsikát?]

Egy újabb tajvani kötelező fogás, a bébiosztriga. Ilyet kóstoltam már éjszakai piacokon is, a nagyon felkapott helyeken, ami szintén jó volt, de az itteni egészen más minőséget képviselt, szuper.

Egy újabb kedvenc, kacsabél pirítva, kívül ropogós, belül puha:

Belülről:

Egy finom kolbász, ami nem sertésből, hanem tonhalból készült. 

Rajta nyers, de mégis enyhe ízű fokhagymaszeletkék.

Na ez most nem jut eszembe, hogy pontosan milyen rákkal volt töltve, de az igen, hogy itt is nagyon stimmelt minden: hőmérséklet, roppanósság, íz, egyensúly.

Itt már közeledünk a fő attrakció, a Buddha átugrik a falonhoz, de azért még volt pár tétel, ami előtte érkezett. Például ez a lenyűgöző csirke, amiben vastag zselés réteg és a bőr egészen egyedülálló volt, nem is nagyon láttam még hasonlót! Ez gyakorlatilag a csirkehúslé, ami megszilárdul, amikor jeges vízbe merítik a csirkét a posírozás után, és persze rettentő ízletes.

Ez a példány hagyományos módon, "nyersre" van csak posírozva, ami azért azt jelenti, hogy megfőtt a hús, de a csontokból még szivároghat némi pirosas folyadék. Nagyon ritkán lehet már ennyire profin elkészített tétellel találkozni, na meg ilyen szintű alapanyaggal!

Még közelebbről a "csirkegumicukor":

Aztán egy kis úszóhólyag még a fő attrakció előtt:

Egy szuper jó wokos tintahal, szintén az étterem büszkeségei közül:

Közelebbről:

És egy halikrás sült rizs, ami igazából közvetlenül a végén érkezett, hiszen az ázsiai étkezési szokások szerint nem illik túl korán felszolgálni a rizst, nehogy a vendég azt gondolja, azzal akarják jóllalaktni az értékesebb falatok helyett. Ez is nagyon jó volt, de olyan erős mezőnybe került euzúttal, hogy így méltatlanul kevés figyelem jutott neki.

És a legvégén, szinte csak sunnyogva érkező desszert, az olajban sült tarogombóc.

Vörösbabbal (adzuki) töltve:

Ez pedig itt a tájkép csata után, persze a kiürült tálakat már elvitték közben, ahogy folyamatosan érkeztek is az újak.

Na de akkor a lényeg! Miért is ugrik át Buddha a falon? Hát ezért:

Van több sztori is arra, hogy honnan kapta a nevét a leves, a leghitelesebbnek - ha van értelme ilyenről beszélni egy legenda kapcsán - az tűnik, hogy egy buddhista kolostorral szomszédos telken készült a finomság, és a vegetariánus szerzetesek egyszerűen nem tudtak ellenállni a kísértésnek, élükön a szintén a helyszínen tartózkodó Buddhával átugráltak a falon, hogy alaposan belakmározzanak belőle. 

A recept nem állandó, csak annyi, hogy a Buddha átugrik a falon levesnek mindent elérhető finomságot fel kell vonultatnia a földről, vizekből és a levegőből is ahhoz, hogy meggyőzze a vegákat is. Engem meggyőzött!

A kedves tajvani társaim meglepődtek, hogy a kakastöke láttán nem kellett megmagyarázni, hogy miről is van szó, meséltem aztán nekik, hogy nálunk is különleges csemege az, igaz, ilyen finom állagút még sehol nem ettem, mert általában alaposan átfőzik itthon, ez viszont egészen lágy volt. 

A Buddha átugrik a falon leves főbb alapanyagai ezúttal: kakashere, abalone (kagyló), cápauszony, malacköröm, babmbuszhajtás, vízi gesztenye, shitakegomba, halbőr. Kínai délkeleti részén található Fucsien tartományból származik egyébként az étel, ehhez a tartományhoz tartozott egy időben Tajvan szigete is, így itt tulajdonképpen "őshonos". 1-2 nap alatt készül el, és hihetetlen gondossággal főzik, hogy minden összetevő a lehető legjobb arcát mutassa. Itt a Ming Fuban ez tökéletesen sikerül, úgy alkotnak a legkülönbözőbb alapanyagok egységet, hogy közben mindegyik őrzi a saját ízét és tökéletes állagát, minden egyes harapásba más falatok kerülnek, és az egészet összeköti az aromás, gazdag húsleves. Szóval bármilyen szigorú táplálkozási elvet követőre veszélyes étel ez, tényleg egészen hihetetlenül finom!

Persze mit érne egy ilyen lakoma csoportfotók nélkül?! Az asztaltársaságunk egyébként elég magas arányban tartalmazott fiatal séfeket, többek közt a szintén csillagos RAW séfje (ez a legendás André Chiang egyes számú étterme, itt is ettem, de ez egy másik sztori) is velünk evett:

És azért az étterem előtt is beálltunk egy csoportfotóra:

A társaság balról jobbra: Eric Liu (GĒN Creative), Alain Huang  (RAW), Gildas Périn, Yannick Alleno helyi helytartója (Orchid), én, Cathy Ho, Zih Yang Chen, aki megnyerte a San Pellegrino regionális selejtezőjét (VG The Seafood Bar), Paul Lee, Robuchon-tanítvány (Patina), egy "civil" és Melanie Garcia (szintén GĒN).

A nap persze itt még bőven nem ért véget, egy szuper kávézó következett, majd egy szenzációs csokoládéműhely, elég menő zárásként pedig egy degusztációs menü a MUMÉ-ban, onnan pedig rohanás a reptérre.

Nagyon ajánlom Tajvant, voltam délebbre is, rendkívül kedves emberek, nagyon finom ételek, izgalmas ország!

Disclaimer: ez az utazás nem jött volna létre a KLM segítsége nélkül!

Közben elkészült a világ legmenőbb (clickbait) karácsonyi/születésnapi ajándéka az utazásaim alapján, itt látható!