Az egyik olyan étel, ami simán lehet a hely emblematikus fogása, minden látszik rajta, ami miatt izgalmas a hely: modern technológiák, klasszikus ételek, megőrizve az értéküket és ízüket, és ráadásul korrekt adagok. 

A kommentekből itt a blogon gyakran látom, hogy hihetetlen érdeklődés és igény van olyan éttermekre, ahol nem kötelező 8-10 fogást megredelni ahhoz, hogy az ember jóllakjon, rengetegen akarnak klasszikus, magyar ételeket enni kiválóan elkészítve, és azt sem bánják, ha ez nem drága. Számukra van egy jó hírem: bEAT. 

Amire a legkevésbé számítottam hétfő este, ráadásul kicsit kívül a székesfehérvári belvároson, az egy nyüzsgő, jó hangulatú, zenés étterem. A fenti kép már a záróra előtt készült közvetlenül, ugyanis elég sokáig ottragadtam végül kóstolgatni. 

A bEAT koncepciója szerint itt akár 2-3 fogással is jól lehet lakni, nincs kóstoló menü, és alapvetően úgy vannak kitalálva az étlap ételei, hogy egészen kozervatív ízléssel is bőségesen lehessen válogatni közülük, de azért legyenek izgalmas fogások is. Ezeknek a többsége a séfajánlatban kap helyet, ott akár olyan tételek is lehetnek, amik inkább a kísérletező kedvű, vagy akár ínyenc közönségnek szólnak. Igaz, a sima étlap tételeiben se lehet csalódni, azok is pont kellő mértékben őrzik a hagyományokat is, de közben azért ennél sokkal többet is nyújtanak annak, aki odafigyel és érdeklődik. Azért külön jó pont jár a felszolgálóknak, hogy a túlságosan különleges fogások "veszélyeire" felhívják a figyelmet, azaz nem kell aggódni, hogy a hamburger mondjuk csak egy fantázianév, és apró gyöngyök formájában érkezik egy kiskanálban. 
Na elég a bevezetésből, nézzük, miket is lehet enni!

Mivel ritkán járok erre, a legtöbb ételből csak kóstoló adagot kértem (meglehetősen rugalmas a konyha, állítólag még olyat is vállalnak néha – persze előrendelésre – ha valaki étlapon sem szereplő ételt enne), azaz az első képeken az adagokat nem érdemes figyelni. Ez később elég jó döntésnek bizonyult, ugyanis nem vicc az, hogy itt rendesek az adagok, akár a fenti rakott krumplival is és egy előétellel is jól lehet lakni simán.

Tatárbifsztek, persze késsel vágva, és szigorúan szakítva az elmúlt 40 év nem túl nemes hagyományával, a gyári ketchuppal, mustárral és majonézzel, helyette házi majonéz és kapribogyó, na meg némi citrusos íz frissíti.

Nagyon tisztességes házi felvágottakból egy mini kóstoló:

Szuper jó, olvadós libamájpaté, kamillás kalácskával és borzselével:

Ez egy komplett adag, nem is nagyon bírtam abbahagyni: kacsakocsonya, benne kacsanyelvvel, hozzá tojással és zöldséggel:

Egy újabb nagyon szerethető fogás: bableves, de igazán gondosan összerakva, gazdag ízű, kollagénes lével, konfitált babbal, tejföllel:

Itt egy kis zellerszár és egy kis plusz sav adja meg az extrát, na meg azért arra is jutott energia, hogy a zöldségek ressek maradjanak (azaz nem a vele főttek maradtak bent)

És akkor pár főétel, belekóstoltam az asztaltársaságoméba is:

tankönyvi libacomb lilakáposzta-krémmel és krumplipürével, egy majdnem teljesen hagyományos étel, viszont a tetejére locsolt kiváló pecsenyelében egy kis kávé pont megadja azt a kis izgalmat, ami miatt még emlékezetesebb:

Oldalas héjas burgonyával:

Marhaszegy(kóstoló) vadasan, persze itt is finomhangolva. Hozzá a zsemlegombóc, úgy elkészítve, hogy tényleg alkalmas legyen a mártás felszívására:

Aztán egy olyan étel, amivel már alig lehet találkozni sajnos, vagy ha mégis, akkor garantált zsírsokkot kapsz utána: cigánypecsenye (szintén csak kóstolóban a képen), omlós tarjából, konfitált fokhagymával, héjas krumplival. Ha nem lettek volna még terveim, ebből is bekértem volna egy egész adagot. Az étlapon egyébként 21. századi cigánypecsenye a neve:

A talán legnagyobb kedvenc: rakott krumpli, de senki se aggódjon, van róla fotó is az étlapon, na meg a nevének része, hogy "ahogy mi gondoljuk". Hát, szerintem elég jól gondolják... 7 perces, enyhén folyós-krémes sárgájú keménytojással (mint egy jó ramenben az onszentamago), háromféle kolbász: házi kolbászka, ropogós szeletkék és a tejfölhab ízesítésében is megjelenik, főtt-sült krumpliszeletekkel, apró szalonnadarabkákkal. Magában is simán megéri a 60km-es utat:

Desszertekből tudok mutatni rendes adagokat, a társaságnak hála, én a túró rudit (házi eperlekvárral) választottam:

És – bevallom – a "máshogy gubát" is: (karamellkrémmel és madártejhabbal)

Így az igazi profi, házi baracklekváros kaiserschmarrniba csak át-átkóstolgattam, de az is nagyon rendben van: (végre nem a darás változat)

Szerintem nem nagyon kell ehhez semmit sem hozzátennem, max annyit, hogy a reggelit viszont kihagytam ma. 

Az étterem weboldala és Facebookoldala. Van egyébként ebédmenüjük is, elvileg leegyszerűsített, de azért szintén nem szégyellnivaló fogásokkal, szerintem azt is kipróbálom majd, ha arra járok.

Más: Holnap végre elkészül a nagy büszkeségem, egyelőre még titok, hogy mi, de Mautner Zsófi ezt írta róla:

“A Világevő XXXXXXXX az idei év legeredetibb és legjobb gasztroajándéka, nem tudok elképzelni olyan, a gasztronómia iránt szenvedélyesen érdeklődő gyereket, vagy felnőttet, akinek nem okozna örömöt! Szuperül néz ki, felfedezésre inspirál, és egy igazi vizuális világ körüli gasztrotúrára repít bennünket.”

Holnap már nyilvános!