Kevesen próbálkoznak sikeresen azzal, hogy a hazai legnagyobbak közé kerüljenek, most itt egy új versenyző, akinek erre esélye van!

Fotók: saját, de elég bénák lettek, kértem pár profit is: Fekete Antonio

Írtam róluk korábban is, szó sincs arról, hogy a semmiből tűntek volna elő, viszont az nem kérdés, hogy - hiába volt az akkoi menü is nagyon jó - kiegyensúlyozottságban, kiforrottságban nagyon jót tett nekik ez az újabb érési időszak. Konzisztens, markáns, saját stílusjegyeket felmutató menüje van a Barakának (ez meg a weboldal), ami ugyan 100%-ban fine dining, de nem felejtik el azt sem, hogy attól még lehet bátor is!

Egy kis üdvözlőfalatka (nem a szőrös, hanem alatta)

A bátorság megmutatkozik például abban is, hogy nem riadnak vissza az erős ízektől, gyakran a csípőstől sem! Szokatlan ez a csúcséttermek világában, hiszen nagy a kockázata, sokan nem bírják a csípős ételeket, és ez nem csak a vendégekre, hanem a borokra is igaz. Rettentő nehéz megfelelő párosítást találni egy csípős ételhez, amit nem nyom el a fogás. (Ázsiai csípős ételekhez egyébként fantasztikusan szoktak működni a Tokaji aszúk!) Magyon szimpatikus húzás, hogy nem elhaéványított mása jelenik itt meg az ismerős ízeknek, hanem a teljes valójukban itt vannak, persze azért megfelelő szofisztikáltsággal.

A bár

Erre máris kíváló példa a “Bouillabaisse" párolt hallal töltött gyozával, tengeri alga, kapribogyó nevű fogás, amiben igazi fűszeres hallé van, nem csak felidézi, hanem meg is jeleníti az egyszerű francia ételt, miközben hozzá is ad különlegességben, rétegzettségben.

De kicsit előre szaladtam, hiszen az üdvözlőfalatok között is nagyon szép dolgok akadtak, amik közül feltétlenül kiemelednő a kiváló, és valóban házi pékáru, ami továbbra is a tulajdonos, David Seboek keze munkája (azaz nem úgy kézműves, hogy kiveszi a mélyhűtőből a készterméket és beteszi a sütőbe, hanem ő csinál minden nulláról!)

Ahogy a képeimen is talán látszik, kicsit sötét tónusú az étterem, ez a fotózásnak nem kedvez, az intimebb hangulatnak viszont annál inkább. [Fekete Antonio fotói viszont kapóra jönnek ilyenkor.] Emiatt tud itt nyugalomban vacsorázni például - épp jelenlétemben - a fotós druszája, Antonio Banderas a családjával(? bevallom, fogalmam sincs, hogy van-e neki, de olyan családszerű jelenségnek tűntek, amikor odanéztem), akit ráadásul nem is zaklattak, azaz éppúgy bántak vele,mint bármilyen más vendéggel, nem volt nagy közös fotózkodás, sem egyéb, pedig elég elégedettnek tűntek. [bulváradalék: soha nem simertem volna fel, ha az asztaltársam nem hívja fel rá a figyelmemet, ugyanis teljesen kopaszra volt borotválva, beleértve a szemöldökét is. Bulváradalék 2: Először a konyhába nyitott be véletlenül a mosdó helyett. Bulváradalék 3 nincs és nem is lesz.]

És maradva a latinos hangzású neveknél, André Bicalho az este igazi főszereplője, ő ugyanis a Baraka séfje. Brazil és fiatal, és nagyon szimpatikus, Európában elég sokfelé kalandozott már, mielőtt - gyakorlatilag teljesen véletlenül - Magyarországra keveredett. És itt most úgy tűnik, hogy nagyon meg is találta a helyét, igazi nemzetközi konyhát visz, amiben azért felbukkannak a helyi jellegzetességek is, és a saját gyerekkora is. (főleg a nagymama hatása). És van koncepciója is, a téli menü például a tűz köré összpontosul, nyilván ennek is köszönhető, hogy vannak benne tüzesebb fogások, de itt vannak a részletesebb gondolatai a témáról.

Új-zélandi báránytartár, vérnarancs, togarashi (japán chiliszósz), kakukkfű, grapefruit

Nem írok minden fogásról részletesen, mert elég sokat elmondanak az ételnevek és a képek is, de itt azért mindenképpen érdemes megjegyezni pár dolgot, már csak azért is, mert szép példa a koncepcióra. Ahogy a földrajzi nevekből is kiderül, a brazil séf szeret az egész Földről alapanyagokat válogatni, tőle nem is lenne érdemes elvárni, hogy a magyar alapanyagokat preferálja, hiszen eleve kevésbé is ismeri őket, na meg a Barakát, amióta csak létezik, mindig is egy izgalmasan kaoitikus nemzetköziség jellemezte. (Miközben azért az is látszik majd, hogy beszivárognak a helyi sajátosságok is.) És ízekben is látszik a lényeg: van itt umami, édes, keserű, csípős, édes, sós, azaz az összes alapíz, ugyanígy állagokban is a roppanóstól a selymesig minden: nagyon átgondolt, kiválóan balanszírozott, de mégis bátor kombináció, ahogy gyakorlatilag az összes fogás.
Így néz ki egyébként beauty shoton (ezek nyilván nem a tányérszervizt próbálják pontosan megmutatni, hanem az adott fogás szépségét):

Kukorica, kínai ötfűszer elemeire bontva, édes chili [vega fogás! a kukorica különböző állagokban jelenik meg, és meglepően csípős ez is]

Pácolt francia makréla, citromfű, quinoa, passiógyümölcs, édesburgonya, birsalma

Aranyosfejű hal posírozva, rókagomba, yuzu, füstölt osztrigaszósz, édeskömény, licsi

Szent Jakab-kagyló (USA) pirítva, karalábé, dashi, tintahal tinta, szója [a karalábé püré, a szójaszósz hab, a tinta ropogós tuille]

Ez is nagyon szépen van tálalva is, csak egyszerűen nem lehet rendesen lefényképezni ebben a fény(telenség)ben:

Magyar őzfilé, sütőtök, tamarind, velő, cékla, chili

Ezt azért megmutatom keresztmetszetben is, annyira tökéletesre van sütve:

Lila édesburgonya, gesztenye, feketeribizli (Ötvös Zsuzsanna munkája):

És a "valóságban" is fantasztikus:

Ez pedig a másik cukrászséf, egy szerb fiú interpretációja a flódniról:
„Flódni”, mák, birsalma, dió, kumquat

És ilyen kitálalva:

Méltó lezárása egy szuperjó menüsornak, ami tele van izgalmas fogásokkal, érdekes kombinációkkal, kiegyensúlyozott, nagyon átgondolt tányérokkal. A Baraka helye ott van Budapest legjobbjai között!