Van egy étterem, ami kifejezetten magyar, de mégsem az. Magyarországon van is, meg nem is, magyaros is, meg nem is, valami olyat tud, amit csak kevesen.

[Fontos: érzelmi politizálást/történészkedést törlök, tiltok, arra vannak más fórumok.]

Nem először jártam már Ausztriában, a kismartoni (Eisenstadt) Henrici étteremben, már elsőre is lenyűgözött a környezete is, de aztán még nagyobb boldogság volt, hogy egy egyértelműen turistás környéken kiválót lehet enni. Elég ritka kombináció az ebben a térségben, hogy egy luxusszállodának vagy kastélynak méltó legyen a gasztronómiai kínálata mondjuk az élményfürdő szintjéhez, vagy akár a szobákéhoz, szinte kivétel nélkül alulmúlják az éttermek a befogadóintézményt. (Na jó, ez például egy jó kivétel.) Itt pedig az Esterházyak eléggé kitalálták a környezetet:

Ez pedig már maga az étterem, a múltkor bezzeg sütött a nap, de azokat a fotókat most nem találom:

Itt pedig látszik a szomszéd épület is, ami egy nagyon profi borbár, óriási kínálattal magyar borokból is. Az étterem az egykori istállóban kapott helyet (nyugi, kitakarítottak azóta rendesen, nincs szag, sőt itt olvasható még sok érdekesség a pár évvel ezelőtti óriási felújításokról.), a borbár az őrházban. Kicsit elegánsabb megoldás, mint a manapság divatos NDK-s lakókocsi. 1793-ban épültek egyébként, barokk stílusban és az étterem a bécsi tervező nevét viseli: Henrici (ejtsd: henricsi). (a lenti képen a távolabbi az étterem/istálló)

Ezzel gyorsan be is fejezem a kultúrtrténeti fejtegetést és áttérek az ételekre, mert azoké - szerencsére - mégis a főszerep, hiába ilyen szép a környezet.

De előtte még maradandó élmény volt az Esterházy QuinQuin, egy könnyed rosé prosecco(-szerűség).

Első előtelként rókagomba. Kiváló, friss, üdítő:

Aztán egy újabb egyszerű(nek tűnő) hideg előétel, kiváló alapanyagokból, ízlésesen tálalva: burrata (a kedvenc olasz lágysajtom).

És aztán jöjjön egy meleg előétel is, ezúttal a nagy degusztációra való tekintettel a libamájvariációkból csak az egyik: házi brióson, alatta zöld dióval.

És akkor a főételek előtt egy kicsit a séfről, aki nagyon ügyesen valósítja meg az osztrákok hozzánk közel eső részein igen divatos pannon konyhát, amivel általában azt fejezik ki, hogy lenyúlják a magyar konyha jó ötleteit és alapanyagait :) Szóval Horváth László, séf kiválóan készít a nagyon igényes nemzetközi közönség számára is élvezhető és értelmezhető fogásokat, arról nem sok értelme lenne vitatkozni, hogy inkább osztrák vagy inkább magyar konyha-e ez, ugyanúgy nem lenne értelme, mint azt találgatni, hogy a Fertő-tavi halaknak mi a nemzetisége. Mert azokból is használ rengeteget, és azokat is nagyon profin.

Ez itt a Fertő-tavi harcsafilé snidlinges pürével és spenótlevéllel és lime-habbal. Gyönyörűre sütött, omlós hal, a hal saját ízeit kiemelni engedő nem túlbonyolított körettel.

Ez már a fogasfilé ugyanabból a tóból. Hozzá kolbászos-újhagymás tarhonya.

Ez már valami sósabb tóból származhat, tonhal wokzöldségekkel és koriander-pestóval.

Megkértem a séfet, hogy mesélje el, hogy is került magyar létére egy ausztriai étterem élére:

"Kilenc ével ezelőtt jelentkeztem ide szakácsnak, akkor még "in esterházy" néven futott a hely. Fél év után lettem konyhafőnök helyettes. Majd 2005-ben konyhafőnökcsere volt, én maradtam helyettes. 2005-ben kaptunk 13 pontot és egy haubét, elötte mindig 12,5 volt:-) (a Gault Millau étteremkalauzban. a szerk.)
2006-ban 14 pont, 2007-ben lettem konyhafőnök, de 2008-ban az Esterházyak visszavették a bérlőtől a boltot, és kicsit felújitották. Ismét konyhafőnök lettem, az előző konyhafőnök, Michael Rabina lett az üzletvezető. 2009-2010 megint 12,5 pont. Majd ismét váltás: az üzletvezető lett a bérlő, én maradtam konyhafőnök. 2011-ben 13 pont, egy haube, 2012-ben 14 pont egy haube." A 13-14 pont egyébként már nagyon szép teljesítménynek számít nemzetközi összehasonlításban is, bár 20 pont a (elméleti) felső határ, de 13-14 már nagyon jó éttermeket jelent, nem lineáris a pontozás. (15-16 körül van egy Michelin-csillag általában)

Közben megérkezik a záróakkord, az Esterházy hátszín, krémes zöldségmártással és vajas szalvétagombóccal.

A séftől azt is megkérdeztem, hogy mi a különbség a határ két oldala között:

"A különbség az alapanyag könnyebb beszerzése (sok ismerősöm jár át Ausztriába vásárolni az étterme részére), a munkamorál (bár itt is csak magyarok, szlovákok dolgoznak, de máshogy mint otthon), a regionális termékek vásárlása gazdáktól-parasztoktól, a fizetés (jósokszorosa), a technológiai tudás, a gépek."
Szóval van pár különbség, de azért nem teljesen reménytelen a helyzet:
"Viszont három-négy évvel ezelőtt nagyobb volt a különbség a nyújtott minőség terén, és technologiailag is. Most már bátran mernék ajánlani 1-2-3 helyet Sopronban. Budapesten meg jobbnál jobb helyek vannak. Miközben öt-hat éve Sopronban semmi, Pesten meg pár hely volt!"

Akkor a bíztató tendencia felfedezése után ideje a desszertnek, ezt a már fent emlegetett szomszédos borbár teraszán kapjuk meg, de ez is az étterem sajátja. És csodás! (Valrhona) csokis créme brülée piros paprikás(!) málna sorbet-val.

Pazar, ahogy az egész ebéd.

Restaurant Henrici
henrici.at, Facebook
Eisenstadt
Esterházyplatz 5