Ahogy arra már korábban fájdalmasan ráébredni kényszerültem, genetikailag sajnos nem vagyok tökéletes Világevő, az elfogyasztott kalóriák nem múlnak el nyomtalanul, több szempontból is emlékezetesek maradnak.

A hasamon felgyülemlő élő élményanyag eltávolítását tűztem ki célul pár hónappal ezelőtt, ennek egyik - sikeres - állomása volt az egy hetes léböjtkúrám, de hiába ugrott le 10 kiló, van még mit leadni egyrészt, másrészt pedig a tartós hatás csak úgy garantált, ha változtatok az életmódomon is.

Az nyilván nem jön számításba, hogy a világevésről lemondjak, ezért nincs más választásom, mint elkezdeni újra intenzívebben sportolni, hogy helyet csináljak az újabb gasztrokalandoknak. A vízilabda ugyan nem maradt abba teljesen, de nem feltétlenül ideális fogyáshoz, így marad a futás, annak a monotóniájára valahogy egész jól képes vagyok rákattanni. Így aztán futópadon töltök hetente 2-3 alkalommal egy-egy órát, de a kinti jó idő miatt persze szívesen ki is mozdulnék végre, meg élvezném a menetszelet és a napsütést, szóval irány a Vivicittá, 12 kilométer vasárnap! (na jó, 11,2 csak)

Sajnos a 3 évvel ezelőtti Nike+ Sportbandem és az érzékelő már nincs szolgálatban, újat még nem sikerült beszerezni, így vasárnap nem fogom tudni tartani a tempót, de azért remélhetőleg nem sprintelem le emiatt tévedésből az egész mezőnyt...

Józsi aka angelday a Futóblogról sajnos nem tart velem, így nem jön létre a blogokat átívelő futóbarátsághíd, pedig életem legelső (és mindmáig majdnem egyetlen) futóverseny-élménye is hozzá kötődik, amikor a Nike Human Race-en nyomtuk Münchenben a 10 km-t. Majd talán legközelebb csatlakozik, ha elmúlik a lábkattogása.