Elég sokfelé próbálkoztam már finom ételek kóstolgatásával, de a kiemelkedően legfinomabb mégis egy olyan hússzelet (egyelőre), amivel épp csak pár percen keresztül volt munkája a szakácsnak. Nem volt több napos előkészítése, nem volt modern és bonyolult konyhatechnológia, semmi molekuláris trükközés, csak egy őszinte hússzelet a grillen.

Sütés előtt

Persze mielőtt odakerült volna az étterembe, éppen elég komoly előkészületeken esett át az a hússzelet, csak éppen még akkor, amikor még egy derék marha egyik darabja volt. 

Még egy kicsit több idővel sütés előtt (nem saját fotó) 

A sztorit a masszírozásról, komoly zenéről, sörrel és szakéval itatásról biztos ismeri mindenki, de annak még mindig nem sikerült a végére járnom, hogy ezeknek tényleg van-e szerepe a húsok márványosságában, zsírral gazdagon átszőttségében, vagy csak egy zseniális ősi PR-fogásról van szó. Azt viszont fontos tudni, hogy a wagyu (bár magyarul a kiejtés miatt talán helyesebb lenne vagjúnak hívni) fajtájú marha csak akkor lesz kobe, ha a megfelelő helyen nevelkedik, bárhol máshol csak a wagyu elnevezést használhatják, igaz, sok helyen trükközgetnek a kobe-jellegű és hasonló megtévesztésekkel is. Vagjút ugyanis tenyésztenek ma már sokfelé a világon, ettem is pár helyen magam is, de valahogy azt a legelső, valódi kobe steak ízét és minőségét hiába kerestem még a legjobb helyeken is (például Grant Achatz, a molekuláris gasztronómia amerikai fenegyerekének menüjében is szerepelt egy wagyu steak, de arról a salzburgi vacsoráról majd később).

Na és így készült a saját kis steakem, csak emiatt tettem egy kis kitérőt Japánban vonatozgatva, hogy Kobéban ehessek kobe steaket. Megérte. 

További japán gasztrokalandok a Világevőn. És japán kalandok társblogunkon, a granturizmó!-n: őrült japánok, kapszulahotel, mindkettő videóval, fotókkal.