Van egy hely, egész közel horvát és a szlovén határhoz, a Zalai-dombság közepén, ahova már éve óta tervezek eljutni, de valahogy soha nem sikerült. Most végre igen, meg is mutatom.

Olaszországból hazafelé, a 2 Michelin-csillagos Agli Amiciből (Udine) közvetlenül Bázakerettye felé vettük az irányt. A megérkezéskor már sötét volt, de szerencsére csak viszonylag rövid szakaszon kellett kisebb utakon haladni a cél felé az M7-es után, ezalatt a nagyjából negyed óra alatt viszont többször is majdnem sikerült beszerezni véletlenül a vacsorához a vadhúst: 4-5 őzet is láttunk, kettő ezekből komoly veszélyben is forgott.

[az utolsó 5 fotó Pintér Árpi képe]

De aztán csak sikerült eljutni a hotelétteremig, ami már a település legszélén található, közvetlenül az erdő mellett, tökéletes csendben, nyugalomban, ami igazi szépségét másnap reggel mutatta meg.

Közben egyébként még az is kiderült, hogy ez a terület a legmediterránabb magyar vidék, amellett, hogy ez az átlagosnál kellemesebb időjárást jelent, nem elégednek meg ennyivel a helyiek, hanem igyekeznek feléleszteni a mezőgazdaság hagyományait is, miközben attól sem raidnak vissza, hogy a globális felmelegedés kihívásaival szemben is felvegyék a kesztyűt, és felkészüljenek arra, ha az átlaghőmérséklet pár fokkal megemelkedne. Egy helyi 'megszállott' segítségével így már nagyon komoly sikereket sikerült felmutatniuk például kivi termesztésével kapcsolatban is! 

Az egyik legértelmesebb cél, amit egy étterem kitűzhet a szeme elé, hogy megmutassa a regionális, helyi jellegzetességeket, helyi alapanyagokból készítsen olyan ételeket, amiknek értelme, múltja, hagyománya van az adott helyszínen. Soha nem értem, amikor tengeri halakkal találkozom egy alföldi étterem kínálatában, vagy épp mondjuk Szt-Jakab kagylóval egy budapestiben. Sokkal izgalmasabb műfaj a meglévő adottságok és lehetőségek kiaknázása,  vagy akár továbbfejlesztése. A Bonne Chance-ban pedig éppen ez a cél. És ehhez van egy egészen különleges kiindulópont: a zalai dédnagymama  kézzel írt szakácskönyve, tele receptekkel, aprólékos gonddal feljegyzett ételekkel, kategóriánként besorolva, sőt, a tüchtig dédinek még arra is jutott ereje, hogy egy igazi tárgymutatót készítsen a szakácskönyvéhez! Aztán ez a könyv generációról-generációra öröklődött, az utókor persze időnként értelmező jegyzetekkel is ellátta, és végül az étterem séfjének kezében landolt, aki nagyon boldogan merít is belőle. Így biztosítják a gasztronómiai hagyományok túlélést, a gyökerekhez való visszatlálást, és nem utolsó sorban a vendég örömét, aki – ahogy esetemben is – rettentő boldog, hogy nem a nemzetközi konyha fogásaiból, hanem az itteni ételekből, történettel rendelkező fogásokból válogathat, legyen az libamáj, vagy tarlórépaleves, esetleg konfitált kacsacomb, igazi dödölle, gánica vagy prósza.

És közben persze itt sem áll meg az idő, egyes fogásokban a fiatal séf kreativitása is megmutatkozhat, de a lényeg, hogy a vendég kiszámítható és kellemes élményekkel távozzon. Szerintem nagyon figyelemre méltó koncepció, érdemes lenne az ország más vidékein is megfontolni! 

Ja és reggelire pedig házi lekvárok, na és töpörtyű- és májpástétom!