A Vietnamban ezrével közlekedő kismotorokra még Vlagyimir Iljics Lenin tekint le szigorúan, és a helyiek legszebb ünneplőjükben állnak sorba Ho Si Minh mauzóleumánál, hogy leróják tiszteletüket Ho apó előtt, de a részletekben ott dübörög a vadkapitalizmus, és fantasztikus a kaja.
A Vietnamba látogató első élménye, hogy rádöbben, Budapest micsoda álmos, provinciális kisváros. Akár a déli Saigon (hivatalos nevén Ho Si Minh-város), akár az északi főváros, Hanoi az úti cél, mindkettő hihetetlenül pörög.
Az embernek az a benyomása, hogy az összes épületnek üresnek kell lennie, különben hogy lehetne annyi ember az utcákon. Persze hamar kiderül, hogy azért az épületekben is vannak, de talán a társaság igénye miatt még a táplálkozás is elsősorban az utcán zajlik.
Ehhez még éttermekre sincs szükség, az utcák tele vannak árusokkal, a büfék előtt is zavartalanul kínálgatják a portékájukat. És ne gondoljunk csak szendvicsekre vagy alapanya- gokra, itt nem okoz problémát az sem, ha fa- szénen kell grillezni, vagy a vietnamiak kedvencét, a fűszeres, rizstésztás marhahúslevest, a phót (ejtsd: fő) kell szervírozni. Néhány műanyag sámli, főzőedények, tányérok, alap- anyagok, friss zöldség és tészta, evőeszközök és szószok: ez mind elfér a vállon, „don ganh” az eszköz neve, amivel hihetetlen súlyokat képesek elcipelni a nők: a vállukon egyensúlyozott bambuszrúd segítségével a teljes „étterem” hordozható. A főtt ételt árulóknak általában nagyjából fix helyük van, a törzsvendégek pontosan tudják, merre találják a kedvenc levesüket vagy citromfüves grillezett sertéshúsukat. Aztán a rengeteg parkoló robogó között egy pokrócnyi területen már ki is nyithat a minikifőzde aznapra, a vendégnek nem kell étlap sem, hiszen egy-egy árus legfeljebb egy-két ételt kínál, specializálódnak.
Higiéniai problémák akár adódhatnának is, hiszen egy európai élelmiszerbiztonsági hivatal vagy az ÁNTSZ az egész várost bezáratná, de a helyieknek – és az edzett gyomrú turistáknak – nem lesz bajuk a profi mosogatás hiányától. Még a húsz centire dolgozó motorszerelő sem zavar be a képbe, itt nincs kényeskedés. Némi elővigyázatossággal a kevésbé edzettek is elmerülhetnek az örömökben, van, aki a pálinkakortyolgatásban, van, aki a gyógyszerekben hisz. A minimális kockázatért cserébe viszont fantasztikus minőség jár: minden frissen készül, nagy gondossággal. Aki nem a legjobbat nyújtja, nem fog tudni megélni az utcán. Északon a két nagy klasszikus a – már említett – pho leves (főleg marhából, ritkábban csirkés változatban) és a „bún chá”, azaz a grillezett császár hódít, rizstésztasalátával, de némi sétálgatás árán szinte bármit lehet találni az utcán. És mindent érdemes meg is kóstolni.
KÖTELEZŐ TISZTELET
Persze nemcsak kaja van bőségesen Hanoiban, hanem látnivaló és érdekesség is. Kihagyhatatlanok a legendás Ho apóhoz kötődő nevezetességek, egykori – állítólagos – lakóháza és a szomszédos elnöki palota impozáns, koloniális stílusú épülete, ahova állítólag nem volt hajlandó beköltözni. Hasonlóan érdekes a róla elnevezett múzeum is (Saigonban is van egy zseniális gyűjtemény, ahol a szocialista realizmus legszebb példányain jelenik meg a népvezér, különleges kreativitással ötvözve, például ruhagombokból készült festményen), de talán a legnagyobb élmény a mauzóleum.
Szó nincs itt egyfajta kommunista Disneylandről, ide nem lufival és rágózva érkeznek a gyerekek, szigorú rend van. Eleve csak néhány reggeli órában van lehetőség a látogatásra, a későn kelő, azaz nem eléggé elszánt turistáknak így eleve lehetetlen a küldetés. A bejáratnál marcona őröknek kell leadni a kamerákat, mobilokat és egyéb imperialista bujtogatásra alkalmas eszközöket, de nem kell megijedni, nem önkéntelen adakozásként gyűjtik be az értékeket, utólag mindent visszaadnak. Ezután következik a sorban állás, ahol szintén megkövetelik a tiszteletet, a rövidnadrágban vagy miniszoknyában érkezőket, ugye, eleve ide sem engedik, de az első akadályt sikeresen abszolválók sem rosszalkodhatnak: kettes sorban, rendezetten, mozgalmi nótákat hallgatva várok a soromra. Körülöttem szinte mindenki vietnami, láthatóan a legszebb ünneplőjükben érkeztek. Hogy ez spontán, önkéntes tiszteletadás-e, vagy csak félnek a kellemetlen következményektől, nyitott kérdés marad. Próbáltam egy fiatal lányt Ho apóról faggatni, de csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy a legjobb ember volt. Nekem viszont sikerült magamra haragítanom a vakító fehér egyenruhás díszőrséget. Szerencsére azonnali deportálás vagy igazgatói intő helyett csak elég gorombán utasítottak, hogy vegyem ki a zsebemből a kezemet, és álljak rendesen.
Aztán maga a nagy kaland pillanatok alatt lezajlik, az üvegkoporsóra épp csak egy pillantást vethetünk a félhomályban, így még azt is nehéz megítélni, hogy az utolsó akarata ellenére hamvasztás helyett bebalzsamozott diktátor vajon tényleg személyesen fekszik-e ott, vagy esetleg Hófehérke helyettesíti. De azért kívülről is impozánsan hat a szovjet stílusú márványépület, amikor visszatérünk a röpke kaland után a vakító napsütésbe. Délután már egy kötelező selfie-re is van lehetőség, az őrség ilyenkor kicsit visszahúzódik a térről.
MESÉS SZIKLÁK, ELVARÁZSOLT HEGYEK
A főváros brutális, de szerethető nyüzsgéséből érdemes két kirándulást is tenni a közelbe, mindkét túra legalább egy, de inkább három nap alatt élvezhető a leginkább. A Ha Long-öböl kétezer mészkősziklája feledhetetlen élmény. „Az alámerülő sárkány öble” leginkább hajózva ismerhető meg. Olyan változatosak a formák, és a vidék annyira más-más arcát mutatja a napszakok váltakozásával, hogy tényleg itt kell tölteni legalább egy éjszakát. Egyes részeken még strandolni is lehet, sok hajóút tartalmaz rövidebb kajakozási, strandolási lehetőséget is. Ideális esetben luxushajót választ az ember, az „Au Co” például egy valódi, négy-öt csillagos hotel kényelmét nyújtja. A legjobb lakosztálya még többet is: saját napozóteraszáról vagy a kényelmes franciaágyból, esetleg a lábas kádból lehet szemlélni a különleges sziklákat, szigeteket – hátborzongató élmény. Ha pedig hiányzik a társaság, lehet csatlakozni a napozófedélzeten a többiekhez, ráadásul még gasztronómiailag is kifejezetten nívós a kínálat.
A városból a másik irányban található a másik legnépszerűbb észak-vietnami természeti jelenség, az éjszakai vonatozással, hálókocsiban kényelmesen megközelíthető Sa Pa város és környéke. Itt is szinte megrendítő a csend Hanoi után, és gyönyörű a panoráma. A teraszos földművelés adja a környék jellegzetességét, a rizsföldek lépcsőzetesre szabdalják a dús növényzettel borított hegyeket, akár vezetővel, akár bérelt motoron, egyedül bóklászva is hatalmas élmény. Motort egyébként kevésbé hivatalos helyeken is lehet bérelni, nekem például a sajátját adta kölcsön némi alkudozás után öt dollárért egy helyi srác egy egész délutánra, cserébe addig zsebre vágta az útlevelemet. A kis hegyi falvakban a helyi törzsek életmódja is egészen közelről megfigyelhető, de az igazi kincs a természet, ami még a mezőgazdasági hasznosítás ellenére is megőrizte báját, sőt még izgalmasabban néz ki tőle.
A három helyszínre ajánlatos legalább tíz napot szánni, és ha marad még idő, érdemes az ország közepe felé is kirándulásokat tenni. Hoi An és Hué is lenyűgözően szép kisvárosok. Hoi An, Vietnam Szentendréje első sorban különleges atmoszférájának, romantikus házainak, hídjainak köszönheti népszerűségét, Hué pagodáiról, palotáiról, síremlékeiről híres.
HAT KÖTELEZŐ ÉLMÉNY
[ezekről írok majd külön is!]
• Ha Long-öböl-túra az Au Co fedélzetén: luxus és természet.
• Ho Si Minh-mauzóleum – Ho apó üvegkoporsóban, kommunista szigor.
• La Verticale étterem – két nagy konyha, a francia és a vietnami találkozása.
• Cha Ca Thang Long étterem – az asztalnál készülő, fantasztikus kapros hal rákszósszal az igazi.
• A legjobb pho levesek Hanoiban, autentikus környezetben, helyiek szürcsölését hallgatva:
Ly Quoc Su utca 10. és Bat Dan utca 49.
• Főzőiskola és piactúrák profi, tiszta és érthető angolsággal.
MIKOR ÉS HOGYAN?
Észak-Vietnam meglátogatására az ősz és a tavasz a megfelelő évszak, a nyár túl forró és csapadékos, a tél akár túl hűvös is lehet. Hanoi nemzetközi repülőterére rengeteg társaság repül az Aeroflottól a KLM-ig.
A cikk a FORBES magazinban jelent meg eredetileg.
