Peru olyan fantasztikus gasztronómiai értékekkel bír, hogy már kezdtem aggódni, hogy nem ér semmi komoly csalódás, de végül csak sikerült, igaz, közben olyan életre szóló élményeket kaptam, hogy igazából az összmérleg bőven pozitív. Amire egy magyarázat van: a Machu Picchu. (ejtése: Mácsu Pikcsu)

Persze a csalódás itt abból fakad első sorban, hogy a MaPi teljes területén kizárólag egy bizonyos fajnak megengedett a táplálkozás: a lámáknak. Nekik kifejezetten munkaköri kötelességük is, ugyanis az ő legelésük biztosítja a romváros ápolt gyeptakaróját. Illetve sikerült még elcsípni a területen egy másik táplálkozási formájukat, egy lámabébi fogyasztott éppen jó étvággyal az anyja tőgyéből.

Még csak (vagy már?) 10 napja kezdtem meg a Dél-Amerika-i túrámat, erős Peru dominanciával (további perui posztok itt). Az első pár napban egyedül jártam végig a legjobb limai éttermeket és kajáldákat, aztán csatlakoztam egy csoporthoz, akikkel már erre nem annyira lett volna idő, ugyanis főleg az országjárás, inka romok és egyéb nevezetességek megtekintése a cél, de azért jut idő persze jó kajákra is. (Itt látszik az Eupolisz túrájának teljes programja, sok szép fotóval, holnap a 8. nap következik. Voltam már velük egyszer, arról itt vannak a tapasztalataim.) Tegnap jártunk a MaPinál és az élmény egészen lenyűgöző volt. És már csak amiatt és indokolt róla írni, mert az egyébként nagyszerű Panamericana blogból ez kimaradt. 

Ez a látvány fogadja az inka ösvényen érkezőket a Nap kapunál:

Ahhoz képest, hogy egy ismeretlen nevű és rendeltetésű, ráadásul félkész ingatlanról van szó, nem esett különösen nehezemre az, hogy az első nagy körtúra után órákig csak üldögéljek egy inkateraszon, nekidölve egy hűvös sziklának és élvezzem a hihetetlen látványt.

Körben magas hegyek, mögöttük a távolban még magasabb havas hegycsúcsok tűnnek elő időnként a felhők között. A MaPi körül természetes vízesárokként folyik az Urubamba folyó, tökéletes izoláció, olyan, mintha nem is ezen a bolygón lennénk. Hajnalban még egy kis köd/felhő teszi még misztikusabbá az inkák 1911-ben felfedezett városát, aminek nem tudjuk a nevét, a Machu Picchu a szomszédos hegycsúcs neve valójában, és azt sem tudjuk, hogy mire szolgált, kultikus-vallási célokat, esetleg nyaralóként vagy zarándokhelyként  működött, vagy tudományos céllal. 

Találgatásból persze van bőven, de biztosat senki se tud, ami talán csak még tovább növeli a hely varázsát. Az már biztos, hogy nem az inkák legendás eltűnt városáról, Vilcabambáról van szó, az ugyanis meglett máshol, csak nem olyan lenyűgöző, mint a MaPi. Órákig el lehet bolyongani a területen, a "városközpont" mellett hatalmas mezőgazdasági teraszok is vannak, illetve akinek nem elég a belső terület állandó lépcsőzése, megmászhatja a rettenetesen meredek szomszéd csúcsot, a Huayna Picchut, vagy elkapaszkodhat az inka ösvény érkezési pontjához, a Nap kapuhoz, de egy izgalmas inka hidat is meg lehet nézni egy másik kirándulás árán. Érdemes nem egy rövid programra befizetni, létezik ugyanis olyan is, amikor délelőtt felvisznek, másfél-két órás séta a területen, majd gyors ebéd és már vége is a túrának. Ez nagyon kevés lenne, ráadásul épp a legzsúfoltabb időszakban. A másik extrém az inka ösvényen túrázás, aminek az ide vezető egyik szakasza 2-3-4 nap alatt tehető meg, de elég extrém körülmények között. Rengeteg szint, gyakori eső, vadkempingezés és semmi ellátás az egész útvonalon. Ennek kevésbé hősies formája a hordárok és egyéb személyzet bérlése, amikor a bátor felfedező még a saját hátizsákját sem cipeli, hanem kényelmesen gyalogol (persze a terep azért így is nehéz), majd befekszik a fillérekért dolgozó perui hordárok által felállított sátorba és megeszi a perui szakács főztjét. És persze van még rengeteg köztes megoldás vérmérséklet és ráérő idő függvényében, de én azért javasolnám, hogy végül a romnál legyen egy teljes nap, azaz reggel 6-tól záróráig, kb 5-ig. Így meg lehet figyelni azt is, hogy különböző megvilágításokban milyen a MaPi, és a kora reggeli valamint a késő délutáni időszak a legnyugisabb, a turisták többsége csak a nap közepén van fent.

Étlet és italt tilos bent fogyasztani, WC is csak a bejárat előtt van, ahol egy büfé is található, de olyan elképesztő árakon dolgozik, hogy érdemes inkább egész napra előre gondoskodni inni- és ennivalóról, be szabad vinni és esetleg egy eldugottabb részen el is lehet fogyasztani, persze a szemetet ne hagyjuk ott, így megbocsátható egy kis zugevés. 

Azért egy Inca Kolát meg kellett innom a büféből a nagy ősök tiszteletére, hiába gondoltam azt, hogy az első megkóstolás bőven elég volt ebből a rágógumi ízű szörnyű üdítőből. Ami egyébként a helyiek nagy büszkesége, ugyanis állításuk szerint Peru az egyetlen ország, ahol a helyi kóla eladási mutatókban megelőzi a Coca-colát, még annak ellenére is, hogy atlantai multi (részben?) felvásárolta azt. (A kicsit homályos sztori szerint az eredeti tuilajdonos valamilyen jogi trükkel elérte, hogy az eladás után mégis visszaszerezte a tulajdona egy részét.)

De így néz ki a csodás üdítőital saját üvegében, már a teljesen természetellenes színe is sok jót ígér... Tartja is:

Az inkák persze nem csak rengeteg gyönyörű romvárost hagytak maguk után, de egészen kiváló, és szinte változatlan formában megmaradó, ételeket is, ezekről majd legközelebb, addig még valahol kellene kóstolnom egy valódi, hagyományos technológiával készült pachamancát...

További perui posztok itt.