Sokat köszönhet a világ gasztronómiája Perunak és Dél-Amerikának, a kukorica, paradicsom, burgonya és egyéb ismert és nagyon hamar népszerűvé vált növények mellett a tengerimalacot is. Az már más kérdés, hogy utóbbit az Óvilágban valamiértnem a vendéglátóipar, hanem a kisállatkereskedők fedezté fel maguknak, így a kis szőrös rágcsáló kis piros szalaggal a nyakában egy terráriumba zárva éli nyilván ott sem túl boldog életét. Amin talán még a napi 400 simogatás se segít a gazditól, de persze ki lát bele egy tengerimalac lelkébe?
A tengeriről, a kukoricáról majd egy másik bejegyzésben bővebben, mert az is izgalmas téma, addig is egy kép a választék egy kis töredékéről:

De vissza a tengerimalachoz...

Az egy rejtély még ma is, hogy a Dél-Amerikában őshonos kis emlőst miért láttuk el magyarul a tengeri előtaggal, a másik rejtély, hogy miért éppen egy becézett állat adja a nevének a másik felét. Egyikhez sincs sok köze biológiailag, valószínűleg egy szimpla tükörfordítás a magyarázat, németül Meerschweinchen a neve... (Az angol neve is furcsa, guinea pig) Viszont Európába már eleve díszállatként érkezett meg, Peruban megmaradt tápláléknak. Nekem pedig az az elvem, hogy igyekszem minden valódi táplálékkként létező ételt megkóstolni a világevés során, akkor is, ha nem feltétlenül étvágygerjesztő, így egyértelmű volt, hogy a perui nagyon hosszú listámra rákerül ez is, a cuy la horno, még akkor is, ha ezzel esetleg magamra haragítom a Tengermalac Barátok Országos Egyesületét és a Rágcsálómentő Csoportot és persze rengeteg kisgyereket.

Ők most fogják be a szemüket, így mutat a tengerimalac a tányéron:

Az Anokban eleve a húsa miatt tenyészették, bár régen csak ünnepi alkalmakkor fogyasztották, már például Cuscóban és a környékén mindennapos étellé vált. Peruban évente nagyjából 65 millió pédányt fogyasztanak el belőle, az szó nincs turistáknak mutogatott furcsaságról, része a rendes táplálkozásnak. Óriási előnye, hogy gazdaságos a tenyésztése, és akár városi környezetben is egyszerűen megvalósítható, ami ugye a sertésről vagy a szarvasmarhákról nem mondható el. És persze "levágni" is kicsit egyszerűbb... Külön érdekesség, hogy az ország két híres festményén is helyet kapott, nem is akármilyen környezetben! Az utolsó vacsora című sokszor feldolgozott bibliai témáról van szó, ahol Krisztus és a tanítványai ülnek körbe egy asztalt. Ennek a perui változata egy kicsit máshogy néz ki, mint az Európában megszokott, eleve például köralakú az asztal, de ennél még izgalmasabb, hogy mit fogyasztanak.

Ugyanis helyi finomságokat, így kerül az asztalra például narancs, és más déli gyümölcs, illetve chilipaprika, na és a fő tálba egy ünnepi étel, a cuy al horno, azaz az egészben sült tengerimalac. Sajnos nem túl jó a kép, amit a limai San Francicóban fotóztam, ugyanis tilos volt fotózni, ezért csak lesből támadtam, így néz ki belenagyítva, ezen se látszik sokkal több, de a kérdés nem vitatott és nem csak egy legenda, valóban tengerimalac van a tálon, és ugyanez látható egy cuscói Utolsó vacsora festményen is:

De a chili például jól látszik a kép alján, a közepétől kicsit balra.

Ilyen előzmények után végképp meg kellett kóstolnom, amire tegnap este az egyébként is nagyon hangulatos Cusco sötétben még hangulatosabb főterén végre sor is került.

Volt már egy korábbi találkozásom vele, a nemzeti hős séf, Gastón Acurio Astrid y Gastón nevű kiváló éttermében, Limában, kicsit kevésbé tradícionális, viszont annál fúziósabb formában, pekingi tengermalacként, a kacsa mintájára elkészítve, kiváló volt, ropogós bőrrel, hosin szósszal, ahogy kell:

De Cuscóban végre elém került az eredeti is:

A fogyasztása nem könnyű, sok apró csont van benne, és persze meglehetősen kevés hús, erősen fűszerezve sütik, így a hús ízéből nem lehet nagyon sokat érezni, de alapvetően a nyúl húsára hasonlít talán a legjobban, ami ugye eleve nem egy átlagos emlőshús, hanem sokkal inkább áll közel élményben a baromfihoz. Ez a tengerimalacra is igaz, a csirke húsának a sötétebb, például a combon található részeire hasonlít.

Köretként egy kis egészben sült krumpli volt mellette, és egy töltött-sült krumplipüré, ami divatos itt Peruban utcai csemegeként is, mert egyszerűen fogyasztható, benne egy darálthúsós, paradicsomos, fűszeres töltelékkel. Pachamancában is készítik, ebben a föld alatti hagyományos sütési módszerben, amikor forró kövek alatt készül egy "egytálétel", remélem arról is majd be tudok részletesebben számolni, mert nagyon izgalmasan hangzik, az se baj, ha a sok krumpli és zöldség közé valami más állat húsa kerül bele az üregbe.

Ja és még egy ponton kapcsolódik a tengerihez, előszeretettel fogyasztanak hozzá chichát, egy bíbor kukoricából erjesztett italt, de erről majd később.

Fogyasztása Európában és Amerikában a tabu kategóriába tartozik...

Folytatom tovább a perui gasztrokalandozásokat, persze azért jut idő a természetre és a műemlékekre is, holnap például épp a legnagyobb csoda, a Machu Picchu következik, ha minden terv szerint alakul.