Hol máshol lehetne találkozni a világ leboldogabb csirkéivel, mint Franciaországban? Talán az erős szakszervezetnek köszönhetően, vagy a francia gourmand-ok önzése miatt, minden esetre nem nagyon vitatkoznak arról a világ legnagyobb séfjei sem, hogy honnan kell beszerezni az alapanyagot, ha baromfira vágynak.

Heston Blumenthal, Alain Ducasse, és még rengeteg világhírű séf a távolból is felismerte a Bresse-i csirke jelentőségét, nem is beszélve a lokálpatriótákról, akik természetesen felkarolták az ügyet. Főleg a lyoni legendának, Paul Bocuse-nek köszönhet sokat a Rhones-Alpes régió kincse, ami már 1957 óta élvezi az eredetvédett státuszt, de a szintén közel és szintén 3 Michelin-csillagos és majdnem annyira legendás Georges Blanc életében és munkájában még nagyobb szerepet játszik a Bresse-i csirke, márcsak azért is, mert földrajzilag is sokkal közelebb van hozzá.

Georges Blanc egy Bresse-i csirkefarmon magyarázza nekem a dolgok lényegét:

Georges Blanc 1981(!)-ben szerezte meg harmadik csilagját, a családi fogadó addigi csillagjai mellé, még nagymamája 1929-ben kezdte meg a csillaggyűjtés nemes családi hagyományát. Azóta rengeteget fejlődött a családi bortok, mára Vonnas inkább úgy néz ki, mintha Georges Blanc lenne a földesúr, szinte minden az ő kezében van, és szinte mindenki nála dolgozik. De ez nem zavar senkit sem különösebben, hiszen nagy sikerrel vezeti a - kicsit Disneylandre emlékeztető - birodalmát (ebben is hasonlít a másik nagy öregre, Paul Bocuse-re, hasonló az ízlésük) és őrzi a három csillagot. 

Az étterem legfontosabb alapanyaga a csirke, nem véletlenül köszön vissza mindenhol dekorációban is, az étlapon is, a tányéron, stbstb, kicsit olyan, mint Bocuse-nél a saját képmása és neve, itt mindenhol Bresse-i csirke.

Ez például az étterem bejárata (meg én az étlappal):

A dedikált étlapot érdemes közelebbről is megnézni, hiszen nem csak egy csirke van rajta, rányomtatva, hanem a séf maga is rajzolt egyet rá nekem filccel:

A Bresse-i csirke nyilván nagyon erőteljesen a genetikának is köszönheti a különlegesen előnyös ízét és textúráját, de a tartása és a tenyésztése is nagyon szigorúan szabályozott. Ahogy a fenti képen is látszott a farm, hatalmas területen élnek boldogan, amíg meg nem halnak, fejenként legalább 10 m2-t ír elő a szabályozás, de általában nem spórolnak a hellyel. (talán elsőre nem tűnik soknak a 10 m2, de ha belegondolunk - nem is a nagy üzemi baromfitartásba - hanem a baromfiudvarok méretébe, akkor már nyilvánvaló. Vagy ez csak nekem, városi gyereknek meglepő?)

Ettől aztán ilyen peckesen sétálnak a baromfiudvarban, bár az udvar itt csalóka, hiszen inkább baromfiparkról beszélhetünk a méretek miatt:

Kiváló minősége miatt is a franciák nemzeti büszkeségének számít, de szerintem legalább ilyen fontos a dizájn is. Hiszen a francia nemzeti lobogó színeit hordozz magán, piros taréj, fehér tollazat, kék(es) láb:

A tányérra kerülve már nem olyan látványos, viszont tényleg nagyon finom és különleges a húsa és a bőre is:

Sütve jobban mutat, itt éppen Nicola Le Bec svédasztaláról:

Azért érdemes megnézni a másik 3 csillagos, Paul Bocuse egyik emblematikus ételéről készített videómat is, leírásom itt van hozzá, az is kiderül, hogy miben sült és miért fekete foltos.

A híres lyoni vásárcsarnokban (természetesen Bocuse-ről elnevezve) is az egyik fontos árucikk, taraját és lábát is rajthagyják, már csak esztétikai okokból is. A csirkét egyébként szinte kizárólag egészben készítik el a franciák, így amikor - a blogon is már többször szerepelt - séf barátom, Bernáth Józsi Lyonban a konyhán a dolgozói ebédnek saját pénzen vásárolt Bresse-i csirkéből készített paprikás csirkét(!), a kollégák teljesen megrökönyödtek, hogy micsoda eretnek gondolat, amikor feldarabolta. Aztán amikor megkóstolták a végeredményt, akkor már csak nagyon elégedetten mosolyogtak és repetáért könyörögtek.

A nagy őszi gasztrokalandozásom előtti utolsó vietnami vacsora lesz jövő csütörtökön (09.27.) este, a szokott helyszínen. További részletek a Facebookon, vagy emailben (a jelentkezés is emailben történik).