Akárhova utazom, mindig igyekszem csak a helyit, az autentikust enni. Még akkor is, ha már unom, vagy eleve nem is nagyon ízlik. Közép-Amerikában például hiába untam már, még akkor is minden reggel babos rizst kértem, amikor már tényleg elmúlt az újdonság varázsa is ennél az eleve nem túl izgalmas fogásnál. De mégiscsak úgy az igazi, ha az ember nem kontinentális reggelit eszik, vagy az otthoni ízeket, azt ráérek otthon is. Egy kivételt fogadok el ezzel kapcsolatban, a kávét, azt vannak olyan helyek, ahol egyszerűen nem tudom meginni a helyi változatban (pl. Németország, Amerika...), persze talán nem is nagy bűn ez, hiszen a kávéfőzés kevés helyen hagyatkozik ősi hagyományokra.

És még egy kivétel van, London, ahol egész egyszerűen olyan változatos nemzetközi konyha van, ami ráadásul integrálódik is a város életébe és a helyiek is leplezetlen büszkeséggel sorolják a brit kaja büszkeségei közé. Ugyanúgy, ahogy a Nagy-Britanniába települt sportolókat például most az Olimpia alatt, a 8 évesen Szomáliából menekültként érkezett Mo Farah például ugyanúgy büszke brit lehet, aki nem csak az új állampolgárságára büszke, hanem az új állam polgársága is büszke rá.

Általában nagyon rossz hírnévnek örvend világszerte a brit konyha, pedig már sok éve megindult itt is a megújulás, megjelentek a hagyományos pub food, azaz kocsmakajákat kínáló pubok mellett a gasztropubok, sokkal igényesebb ételekkel. És sikeresen szakadnak el a francia gasztronómia elnyomása alól a fine dining éttermek, már nem csak francia alapokon lehet minőségi brit ételeket készíteni, amire az egyik legjobb példa a „Nose to tail”, azaz „az orrától a farkáig” filozófia nagy hirdetője, az egy Michelin-csillagos Fergus Henderson, akivel végre sikerült személyesen is találkoznom. A találkozásra elvittem magammal a nemrég készített éppen témába vágó pólómat is, aminek különösen örült, jót röhögött rajta, a társaságában levő másik séf és többszörös étteremtulajdonos Mark Hix készítette a képet. (Itt a beszámolóm Henderson étterméről.)


Fergus Hendersonnal

Amikor felidéztem Ferguson jelmondatát (From nose to tail) Hix még hozzátette a Toy Story-ból tanult kiegészítést: „And beyond!” (Fergus Henderson étterméről bővebben itt írtam, a brit séfekkel folytatott sajtóbeszélgetésről is be fogok számolni részletesebben.)

Ahogy a sportban, a gasztronómiában sem csak egy irányban működik az elfogadás, nem csak a sikeres betelepülőket fogadják boldogan, hanem ők maguk is büszkék új hazájukra általában. A Tamarind séfje, Alfred Prasad mesélte a főzőbemutatóján, hogy mennyire jó dolga van Nagy-Britanniában az indiai séfeknek, nem csak hogy örömmel fogadják őket, de ráadásul nem is annyira kötik őket a hagyományok, sokkal inkább megújíthatják az indiai konyhát, ellentétben az óhazával, ahol nagyon konzervatív a közönség nagy része, és semmilyen változtatást nem fogad el a megszokott ételekben. Ő volt egyébként az első indiai séf, aki Európában a Michelin-csillagot szerezett (azóta Londonban összesen 5 csillagos indiai étterem van), és őrzi azóta is. (Elég sokat beszélgettem vele az indiai konyha helyzetéről Londonban, illetve Indiában, nagyon szimpatikus figura, erről is készül majd részletes beszámoló, nagyon érdekeseket mondott. És egy autentikus masala-recept is jön tőle!)

Londonban egyébként sok ezer indiai étterem van, és persze nem csak ez az egy konyha találta meg itt az új otthonát, a városban és a különböző fesztiválokon, rendezvényeken mindenhol természetes, hogy kínálnak a brit kaják melett mexikóit, japánt és más ázsiai ételeket. De ettem egy iszonyú jó ceviche-bárban is, a perui eredetű halspecialitás is megér egy külön bejegyzést. (kicsit felkészülésként a novemberi dél-amerikai túrára)

Ez itt egy újragondolt fish&chips, minden fontos ízzel az eredetiből a londoni Cube-ból

És akkor még az egyik legjobb buli utáni éjszakai kaját, a sült hagymával kínált hot dogot még nem is említettem. És persze ott van még a fish&chips, aminek szeretem a hagyományos változatát is, de most egy egészen különlegesen modern és játékos formában is megkóstolhattam az Electrolux pop-up éttermében, a Cube-ban egy fiatal bristoli – szintén csillagos – séftestvérpár jóvoltából. (Ez is egy külön sztori lesz, nagyon izgalmas volt az egész vacsora.) A brit konyha tehát köszöni nagyon jól van, csak éppen egy kicsit tágabb értelmezést követel magának teljes joggal. És az azért nem árthat, ha van a zsebünkben egy kis só, csak a biztonság kedvéért, néha életet menthet...

Hamarasona jön a videós beszámoló az Olimpiai Falu kantinjáról, ahogy ígértem, bejutottam a sportolók közé és megnéztem, hogy miket esznek.