Lecsengőben a léböjtkúrám felépítő diétája is lassan (az egy hetes folyékony táplálkozás egyik gyümölcse: 10 kg-val csökkent a testsúlyom!), illetve kicsit felgyorsítva, ugyanis ma este elutazom Olaszországba, Emilia-Romagna tartományba, Bologna környékére. A terv pár Michelin-csillagos étterem meglátogatása, és persze egyéb gasztonómiai érdekességek felkutatása, hiszen ez a kevéssé ismert tartomány is tartogat rengeteg izgalmat, gondoljunk csak a modenai balzsamecetekre...

Addig is az utolsó lyoni elményemről, mármint időrendben, beszámolókkal ugyanis még adós vagyok sok ottani gasztrokalanddal.

Ahogy már korábban írtam, eljutottam Paul Bocuse három Michelin-csillagos éttermébe ebédelni Collonges-ba, ami egészen különleges élmény volt. Ennek az ebédnek is jönnek még további érdekességei majd, de most inkább a második collonges-i (Lyon melletti kisváros) látogatásomról írok.

A kissé Neverlandes külsejű étterem ezúttal egy szűk körű reggelinek adott otthont, amire az előző napi Bocuse d'Or - esetenként kissé másnapos - nyertesein túl néhány zsűritag, például Thomas Keller, és még néhány szerencsés ember volt hivatalos, köztük én. A skandináv fiúkon látszott, hogy alaposan megünnepelték a Bocuse-szobrok megszerzését, így egyikük komoly késéssel is érkezett, na meg a szakácskabátját is a hotelben felejtette, de a díjakat mindenki elhozta magával. Az ünnepélyes emléktábla-elhelyezést (erről is vannak még feldolgozatlan fotóim és videóm) követően bevonultunk egy komoly reggelire, ami persze az étterem hagyományaihoz híven, cseppet sem könnyű fogásokból állt.

Az ünnepeltek:

Ízelítőként csúcsminőségű jamon iberico sonka került az asztalra.

Mivel kicsit lassabban peregtek az események a szokottnál, belógtam a konyhára, hogy az ottani sürgés-forgást dokumentálni tudjam.

Igazi nagyüzem volt, és persze olyan illatok, hogy többet nem is kívántam elhagyni a terepet. Főleg akkor nem, amikor az egyik szakács észrevette, hogy a frissen kisült, ropogós tésztában sütött pisztáciás húspástétommal az illendőnél hosszabban és intenzívebben szemezek, és a kezembe nyomott egy komolyabb szeletet, hogy nehogy összeessek az éhségtől.

Ő egyébként Paul Bocuse leghűségesebb főszakácsa volt éppen, a megtiszteltetéstől - pár másodpercig - köpni-nyelni nem tudtam, aztán nyelni már igen. Mivel nem tudták, hogy bent rendes helyem lenne, kedvesen hellyel is kínáltak a konyhában található asztalnál, ahol az emléktáblát felfúró két szimpatikus melós már javában fogyasztott. Gyorsan megterítettek nekem is, kaptam szószt is a pástétomomra, na meg persze vörösbort. 

Az öregek azonnal befogadtak, bár a kommunikáció kizárólagos nyelve a francia és a mutogatás voltak, azért a lényeget meg tudtuk beszélni velük. Egyikük pedig gyorsan gondoskodott is róla, hogy a kiürült tányéromra újabb finomságok kerüljenek: ő maga válogatta ki a legjobb falatokat nekem és tálaltatta a legdíszesebb tányérra: malacfül, malacpofa, főtt combsonka és egyéb disznóságok.

Közben a bentiek felé is megindultak a tálak, de én akkor már nem akartam elszakadni kiváltságos és különleges helyemtől, na meg a rettentő kedves konyhai személyzettől és új haverjaimtól, így jó ízűen falatoztunk együtt a zajos konyhában és meghagytuk az ünnepélyes és elegáns társalgást az előkelő vendégeknek. Priceless.

Ez volt életem legemlékezetesebb reggelije, három Michelin-csillag, két anorákos munkással egy legendás étterem konyhájában.