Bár világ életemben büszke voltam rá, hogy - bármennyire is megkívánta esetleg a mérleg vagy az egyre szűkülő ruhatár - soha nem fogyókúráztam, leszámítva egy korai eltévelyedést, amikor majdnem egy egész napig tartott egy káposztaleves-kúrám, de estére már annyira kikészültem a nélkülözéstől, hogy hatalmas rántott húsokba fojtottam a bánatom. Szóval egy hosszú, ám de annál nemesebb hagyományt eltemetve, február második felében egy egy hetes léböjtkúrán fogok részt venni a Napsugár Életházban. Hogy ez pontosan mit jelent, arról fogalmam sincs, illetve egy dologban biztos vagyok: szenvedést. A részletes menü elolvasásában elakadtam valahol ott, hogy reggel 6-kor keserűsó, aztán 8-kor mondjuk préselt reteklé és ez még csak a kezdet, az egész nap hasonlóan alakul majd, sehol egy szaftos szték vagy legalább egy hízlalt libamáj. Közben egy ismerőstől hallottam olyan sztorit is, hogy egy hasonló műintézményben valahol a nagyvilágban a milliárdos éhező hölgyek kisállatokra vadásztak a környéken, amiket aztán az őröktől/ápolóktól(?) elrejtőzve, vasalóval sütöttek meg a szobájukban, hogy valami fajsúlyosabb táplálékhoz jussanak.
Valami ilyesmire számítok, persze a kép nem biztos, hogy a helyszínen készült:
Szóval ez a sors vár rám is, csak éppen - magamat ismerve - én nem a hét második felében kezdek majd el vadászni, hanem első reggel, rögtön azután, hogy felszippantottam az 50 ml répadzsúszt és elropogtattam hozzá 45 gramm zellercsipszet, a rémisztő nevű keserűsóról és a hajnali kelésről nem is beszélve, ami csak arra jó, hogy már reggel 10-kor ebédelni akarjak.
A dologtól úgy megrémültem, hogy egy kicsit elkezdtem előre kínozni magam, hogy majd kevésbé legyen hirtelen a váltás (a kúra előtt egy londoni és egy lyoni gasztrotúra áll még előttem), és szinte minden nap gyötröm magam valamilyen teljesen értelmetlen tevékenységgel: leggyakrabban egy helyben futok (egy futópadon), ami azt hiszem a dekadencia csúcsa: egy órán keresztül futok azért, hogy a végén ugyanott legyek, mint ahol elindultam. Mondjuk még mindig eggyel jobb, mintha szigetköröket futnék, ott még az is megtörténhet, hogy hamarabb abbahagyom és emiatt vissza kell futnom a kiindulási pontra...
Remélem a sok testmozgás (tegnap egy év kihagyás után újra vízilabda-edzésre is mentem) jó nagy éhséget is csinál, és így még jobban fog esni majd a sok zsíros falat. A legnagyobb katasztrófa az lenne, ha elmenne az étvágyamat a (világ)evéstől...
Voltatok már léböjtkúrán?
Persze a blogírás is folytatódik, feldolgozom még a karácsony előtti isztambuli gasztrotúra izgalmas pillanatait, például a Ciyak éttermet részletesen, na meg vannak még további elmaradásaim is, illetve hamarosan indulok Lyonba, ahol a világ legkomolyabb szakácsversenyén és szakmai kiállításán fogok nézelődni és - remélhetőleg - csipegetni, a Bocuse d'Or-on.
