Mindig a progresszív, haladó, kísérlezető gasztronómia pártján állok, de azért vannak olyan helyek, ahol kifejezetten öröm, hogy megállt az idő. Egy gyerekkori kedvencemet látogattam újra.

Még egyetemista koromban, vagy talán már a gimnázium végén fedeztem fel a helyet, a zsebpénzemből, aztán később a Moszkva téri könyvárusító pultnál keresett keresetemből elég sok pénzt fordítottam az itteni 'különlegességi szendvicsre', abból is a libamájas verzióra. Otthon is nagyon finomakat ettünk, de a libamáj azért nem került egy öttagú család asztalára, főleg nem olyanéra, ahol ekkora étvágya van a gyerekeknek, az még egy jómódú családot is hamar padlóra küldött volna. Szóval ezt a kis extrát kénytelen voltam külön utakon beszerezni. Aztán felfedeztem a tiramusujukat is, amihez foghatót akkor senki sem kínált, sőt, akkoriban talán máshol egyáltalán nem is létezett még ilyesmi itthon. És egyre gyakoribb vendég lettem, főleg a Komjádiban és a Hajósban az edzések után csúszott be a 'menü' pár csapattársammal: vegyes ízelítő sajtsalátával, pirított bagettszeletekkel, hozzá frissen facsart narancslé és utána tiramisu és kávé.

Aztán átkerült az életem más uszodákba, majd uszodákon kívül más utakra, és sokszor eszembe jutott még a Gusto, benne Gusztival és Andrással, a két úriemberrel, akik minden törzsvendéggel kiváló kapcsolatot ápoltak és tökéletes vendéglátósként tették a dolgukat: addig maradtak beszélgetni, amíg látták a vendégen, hogy igényli, ismerték és megjegyezték az igényeket (nálam például azt, hogy extra sok libamájjal és lilahagymával kérem a tálat, na meg szükség lesz második adag pirítósra is), és valamelyikük mindig jelen volt a kávézóban! Ha egyikük elment nyaralni, a társa addig duplaműszakokban dolgozott, napi kb 16 órát. Az is nagyon tetszett mindig, hogy megőrizték egy kis intim kávézónak, szinte semmi sem változott. Egyszer azt is elmesélték, hogy a receptek többségét nem is Olaszországból, hanem Bécsből hozták magukkal egy ottani elegáns olasz helyről. És nagyon jól tették.

Nem is tudom, hány év telt el azóta, de tegnap kicsit félve rendeltem be a szokásos menüt, hiszen az ember a saját nosztagiájával kapcsolatban jobb, ha óvatos. Főleg, ha azóta rengeteget fejlődött az ízlése, ráadásul hallottam hírét, hogy tulajdonosváltás is volt a Gustóban, ami mindig veszélyekkel jár. Szóval fel voltam készülve arra is, hogy egész mást árulnak, esetleg ugyanazt, de már más recept alapján, vagy épp – és talán ez lenne a legkiábrándítóbb – ugyanazt, de nekem már nem ízlik. Vegyes ízelítő, tiramisu, kávé. (A narancslé ezúttal lemaradt, erre csak utólag jöttem rá, bár gondolom ott kis eséllyel változik a receptúra...)
Az már egyből nagyon tetszik, hogy jellegében ugyanaz maradt a hely, de azért az egyértelmű, hogy alaposan fel van újítva minden. Viszont hangulatában maradt a régi.

A vegyes ízelítő:

Név szerint (6 órától, a mutató járása szerint): hidegen füstölt lazac, házi köményes sajt, pármai sonka, sült csirkemell, bélszíncarpaccio parmezánnal, libamáj (persze extra sok!), kacsamellsonka. És középen a sajtsaláta.

Közben eléggé elképedve láttam, hogy milyen öreg vagyok már. (Lásd az étlap jobb felső sarka.)

Az étlapon egyébként még van egy csomó egyéb tétel is, azt se tudom biztosan, hogy ezek régen is voltak-e, de valószínű, én valamiért egyszer rátaláltam erre a vegyes ízelítőre, és onnantól kezdve mindig azt kértem. Pedig előrendelésre van például zsidótojás, tatár és vitello tonnato is, gondolom jók is, de talán soha nem fogom megtudni :) (Na azért egyszer csak összejön az is... Meg talán egy reggelizés.)

Aztán még azért berendeltem egy libamájas (és -zsíros) szendvicset is, ha már lúd, legyen kövér!

A végére pedig a tiramisu és az espresso. Aktív vízilabdásként nem sokat foglalkoztam az egészséges táplálkozással, de a mostani agyammal azért csak bevillant, hogy nem egy igazán zsírmentes menü ez, a vaj-libazsír-libamáj után a mascarpone...

És hogy milyen volt? Szuper! Pont ugyanolyan, mint az emlékeimben. A saláta jó ízű, friss, kiadós (mondjuk most nem is egy 2-3 órás alapozó edzés után érkeztem, így nem kellett a dupla adag kenyér sem), a tiramisu pedig szerintem még mindig a műfaj legjobbja! Olaszországban sem kapok ennél jobbat: kellően egyszerű, kevésféle alapanyagból, tisztességes, valódi, alig édes, nem túl habos, nem túl gejl, hanem egy szinte üdítő (hiszen a felfrissítés a célja, innen van a neve is: 'húzz fel'), könnyűnek tűnő édesség. Nem véletlen, hogy régen tálcaszámra hordtuk el [most már ahhoz naponta kellene egy maratont futnom]... Jövök még.

Ez a hely.